Tavasz mosolya

Korán reggel ablakomon bemászott a tavasz,
Incselkedik velem, mint egy ravasz kamasz.
Napfénye lágyan tündökölve rám kacsint,
S a hideg télnek az időjárás búcsút int.

Álmosan ébred velem együtt a táj,
Tavaszi szellő ringatja pipacsnak gyönge szirmát.
Teret hódít az újdonsült ibolya a réten,
Lila és fehér színben pompáznak e csodás vidéken.

Zöld szőnyeg borítja az eddig fehér lepel alatt alvó földet,
Hol az élet már egy új világban halkan csörtet.
Madárdalos reggelek köszöntik a napot,
Aranyeső szirmocskáin a hajnal könnyeket hagyott.
Rafinált kis fátyolfelhő, cinkosa a télnek,
Napsugarát rejtegeti még a gyenge fénynek.
Ám a tavasz türelmes, lassan utat talál,
S aranyló mosollyal a táj fölé hajol már.

A nap melege lassan átöleli a réteket,
S ébreszti a földben szunnyadó életet.
Illatok szállnak a friss tavaszi szélben,
Reményt rajzol minden mosolygó vidéken.

Az új remény ígéretét tavasz festi a tájra,
Lelkünkben sarjad már új élet hajtása.
S míg a nap aranyfénnyel simít végig a réten,
Remény virágzik csendben az emberi szív mélyében.

Hozzászólások (1 darab)