Dracula A sötétség Réme

A sötét éjszakában ébred fel gonoszság,
A köd eltakarja a vöröslő hold mosolyát.
Vérszagától édes illat terjeng a ködben,
Fekete köpeny suhan a kísérteties csöndben.

Ősi kastély mélyén dobban egy régi szív,
árnyak közt suhan, és némán újra élni hív.
Vér ízét hordja a szél minden sóhaja,
a vörös vér nedűjét kívánja minden óhaja.

Szemében ég a múlt, hideg és végtelen,
halhatatlan vágy – sosem nyugszik csendesen.
Éles szemfogát a húsodba marja,
nem mást csak az éltető erőt akarja.

Árnyként oson, nesztelen léptekkel,
éj szülötte ő, ki vérrel ünnepel.
Sikolyod halkul a sötét karjaiban,
örökre rab leszel halhatatlan álmaiban.

A vérszegénység vele szemben esztelen gondolat,
Energiavámpírként lelkekből is táplálkozhat.
Nem csak vér kell, mi benne lángra gyúl,
hanem a fény, mi benned él, s lassan kihuny.

Mítoszokat zengnek Róla a múltja végett,
Démoni alakká festették ezt az átkozott rémet.
Erdély kísértetkastélyában grófként élte napjait,
S az éjben minden csendes lépte őrizte a titkait.

Élőhalott alakjának bár a tükörképe holt,
Pedig ma még fiatalabb, mint tegnapi nap volt?
Nincs más mitől megriad csak a kereszt és a fény,
Koporsója lett az ágya, amiben sátánként temették.

Hozzászólások (1 darab)