Emlék, ami felőröl

Egyszer eljön a pillanat,
Mikor az őszinteség teret kap.
Emlékeid körülölelnek,
De lesz, amit talán el sem engedek.

Nem engedem,
Hisz lelkiismeretem nem engedi,
Beleégett a szívembe,
És belülről égeti.

Mint a pokol hetedik bugyra,
És a lángnyelvek csóvája,
Belülről őröl és mar,
Nem hagy nyugodni egyhamar.

Mikor utoljára láttalak,
Egy szép nyári nap.
Kék pólód kiemelte könnyes szemed,
Mikor távolról integettél nekem.

Szívemet harag járta át,
Hiszen az előző vitánk még frissen szállt.
De miért azzal foglalkoztam?
Ahelyett, hogy hozzád rohantam volna.

Öleltelek volna még, lehet,
Kezed nem engedtem volna el sosem.
Talán minden máshogy lenne,
És a szívem most nem vérezne.

Miért nem hallgattam a hangra?
Mely azt suttogta:
„Haraggal sose válj el,
Nem tudhatod, mit hoz a reggel”.

És igazzá vált,
A borsó és a héja szétvált.
Felemészti a lelkem,
Hogy a haragnak teret engedtem.

Ez az emlék,
Még élek, darabokra szed szét.
A lelkiismeretem ostorral ütlegeli,
Lelkem a teher alól nem engedi.

Köszönöm, hogy elmondhattam,
Hogy egy szeletet átadhattam.
Ha megértésre talál,
Talán a lelkem is hazatalál.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.