Az élet

Kollár Kornélia

Az élet színek kavalkádja,
Sőt mesteri játéka.
A boldog percek szinte a szivárvánnyal vetekednek,
Ha boldogtalan vagy, minden szín egyneművé lesz.

Az én világom fekete homályba vész,
Tavaly óta beborult az ég,
Rám húzódott minden nehézség.
Szinte vörösre szorította a reménytelenség.

Emlékszem a rózsaszín hajnalokra,
A kék égboltra,
A zöld rengetegre,
Hol szívesen hevertem.

Mondd, hova lettek az én életemből a színek?
Átfesthetem még színesre?
Lesznek még vöröslő alkonyok?
Aranylóan ragyogó harmatok?

Bent rekedtem a tragikum burkában,
Nem ereszt,
Fojtóan szívja ereim,
Átfesti a rég megszokott színeim.

A hiány és űr,
Ecsetet nem tűr,
Mikor végre kezembe kerülnek a színek,
Elrontják az irigyek.

Visszalöknek sötét gödrömbe,
Kiöntik a festékeim egy vödörbe,
Újra minden fekete lesz,
Gyere fogd a kezem és emelj fel.

Színezzük át a feketét,
Oldja a hiányt a remény!
Szivárvánnyal táncolnék,
Szívesen elfelejteném a feketét.