Vallomás

Szeretlek.
Zápor vetítette árnykép a falamon.
Talányod zsákutcáin töretlenül baktatok.
Ha türelmetlen mégis durván illetnélek,
Maradni… Tanulj meg maradni, kérlek!

Szeretlek.
Kósza kísértése a meg nem hallott szónak.
Elutasító hírnöke a belé rejtett jónak.
De esküszöm, ha sikerül megérteni, édes,
Egy világ előtt kérkedek, s elől dugdoslak majd téged.

Szeretlek.
Mint koldus, mint hódító, mint ember
Az igába hajtott, drága ismeretlent.
Úgy tapogatom én is, eszem vesztve, ittasan
A benned ficánkoló megfoghatatlant.

Ó, édes!
Setesuta lépteid űznek sűrű éjszakán.
Gyöngeséged láttán rám vereséget mér a vágy.
S ártatlan szemeid tisztására lépve
Szelíd erőszakod kényszerít majd térdre.

De fontos vagy nekem.
Szerelmemből otthont emelek köréd.
Az egyik tégla csók, a másik meg ölelés.
Hát bújj elő, kérlek, nem vagy árva, sem rém!
A magány börtön, nem pedig menedék.

Szerelmünk gyűrű,
Új meg új minden évben.
És szörnyeteg ott, ahol
Véget ér a kéreg.

Hozzászólások (1 darab)