Szerelmed, kétségek

Antal Izsó

Mióta vagy nekem,
megváltoztam.
Magabiztos nagyhangúból,
csendes merengővé váltam.
Emellett félénkebb is, meg
bizonytalanabbá is lettem,
mint egykor voltam.
Napjaim is megújultak,
megváltoztak.
Egyhangú szürkék voltak,
színesekké váltak.
Amióta tudom,
hogy nekem vagy,
és velem vagy,
még a környező világot is
más színben látom.
Azzal, hogy életemben
megjelentél,
új, eddig ismeretlen érzést,
szerelmet és féltést
hoztál napjaimba.
Néha nem is hiszem,
hogy vagy, s itt vagy.
Olykor, ha nem látod,
titokban nézlek,
figyelem, ahogy hajadon
a fény csillan,
s szemed lehunyod,
és mosolyogsz.
De észreveszem azt is,
ahogy a szád elhúzod
mérgesen,
ha valami nem úgy sikerül,
ahogy tervezted, ahogy akarod.
Nézem, ha nevetsz,
az arcodon megjelenő
kis gödröcskét,
mosolyodnak azt a csábító,
mégis kislányos, bájos sármját.

Léted, lényed, az öröm mellett
nekem mást is hozott:
bizonytalanságot.
Milyen egyszerű,
mikor veled vagyok,
boldogan élem meg
minden egyes pillanatot,
de akármilyen szépek is,
ezek egyenként,
mindegyik mélyén
ott rejtőzik a kétség,
vajon milyen erősek
e percek,
s meddig tart ki benned
ez az érzés?
Sokan úgy érzik,
s mondják,
a szerelem bolond,
és boldog érzés,
Én meg azt vallom,
hogy szomorú és kék,
Mert ha szerelmes vagyok,
mindent, amit nézek,
az egész világot,
kék színben látom.
És szomorú, mert most
részeg vagyok tőle,
de félek, hogy eljő
majd egy nap,
mikor ki fogok
józanodni belőle.
Igaz, jelenleg
boldog napokat élek veled,
de mégis,
olykor mardos egy kérdés,
vajon meddig tarthat még
ez a boldogság, egyetértés,
ez az idill, s utána
majd mi jő?
Azért próbálom,
e sötét gondolatokat
elhessegetni.
Magam nyugtatgatom,
s egyben mondom:
Ne csináld ezt! Nem vezet jóra!
Miért keresed, miért kutatod,
mi lesz majd évek múlva?
Örvendj a pillanatnak,
most, élj a mának,
később bőven lesz majd
idő töprengeni
hol hibáztál,
hol kellett volna
másként tenni.

Így telnek, suhannak a napok,
hol kétségben,
hol boldog szerelemben,
s közben hónapok és évek is
szállnak, hogy észre sem veszed,
aztán, ha egy nap a tükörbe nézel,
elhűlsz a látványtól,
s akkor úgy kell magad visszafogni,
nehogy felkiálts hangosan:
Ó, Istenem, mi történt velem,
ki ez az idegen?
Ki ez az ismeretlen
ősz vénember?
És míg tükörképed
hitetlenkedve szemléled,
hirtelen úgy látod,
a tükör megszólal,
és kérdésedre megfelel.
Barátom, ha még
nem jöttél volna rá,
a tükörben,
ez a vénséges ábrázat,
bizony a tiéd!
Az idő múlására nem figyeltél.
Az éveket elherdáltad,
s lám most itt az eredmény:
Vészesen megöregedtél!
Legalább most, hogy öreg lettél,
vond le belőle a kellő tanulságot,
embereld meg magad,
s töltsd el értelmesen, nyugodtan,
nyugalomban az ezután
következő napokat!
A szerelem se izgasson már többé,
Ezután azzal se törődj,
vajon megcsal-e párod,
vagy hű-e hozzád?
Ne törődj már sem a múlttal,
sem jövővel!
Menj ki a napra, ülj le, pihenj,
helyezd magad kényelembe,
nézz fel az égre,
gyönyörködj a gomolygó felhőkben,
meglátod, csodálatosan fogod érezni magad!