A fenyők fehér pompában állnak, vállukon a csönd súlya pihen. Az ég nem kérdez, csak kitárul, kékje lassan belém költözik.Tovább olvasom…
Két kéz emelkedik a sötétből – egyik parázsló emlékezet, másik csillaghűvös jövő. Ujjaik közt rezeg a világ,Tovább olvasom…
Mint égszakadás zuhant le az est, s behatolt minden zugba, mintha ki akarná szorítani a fényt, s ez a dolog nem fordítva volna.Tovább olvasom…
sivatagok, mint végtelen vizek, hullámzó homoktengerek, bíbor nap lassan kél, aranyló kőmorzsát mérTovább olvasom…
Oly rövid most ez az éjszaka, telehold fényében érsz haza. Kezet fognál a végtelennel, szíved megtelik félelemmel.Tovább olvasom…
Hová szórjuk kincseinket? Kinek is kel? vagy kinek is kell? De kell-e egyáltalán?Tovább olvasom…
Tudnom kell, hogy merre menjek, s miként cselekedjek! Fiatalságom bizonytalanságban élem. Nincs kapaszkodó, semmi ami megáll!Tovább olvasom…
Hosszú selymes arany kabáttal, kecses léptekkel a kapuhoz szaladt egy gyönyörű lény, mikor sétáltam az Akácfa utca alatt.Tovább olvasom…