„Magány” – versek

A magányról szóló versek azokból a csendes, nehéz pillanatokból születnek, amikor az ember egyedül marad a gondolataival, érzéseivel, kimondatlan kérdéseivel. A magány nem csupán hiány: olykor útkeresés, belső küzdelem, önismereti mélység és egy olyan állapot, ahol a lélek szembenéz saját sebeivel és igazságaival.

A kortárs magány versek megmutatják az egyedüllét különböző arcait – a fájdalmas elszigeteltséget, a csend súlyát, a veszteség okozta űrt, de azt a lassú, finom megértést is, amely a mélypontokról születik. Ezek a költemények segítenek kimondani azt, ami belül feszít: a vágyat a kapcsolódás után, az újrakezdés lehetőségét és a belső béke keresését.

Fedezd fel a magányról szóló versek világát: őszinte, letisztult, mélyen emberi sorokat, amelyek a legnehezebb érzésekből is képesek reményt és felismerést teremteni.

Ablakomon eső kopogtat,   
arcom a hideg ablaküvegre tapad,   
könnyem bánatomat mossa,   
míg kint a víz keveredik a porban.   

Olyan vagyok, mint az ősz maga,
színek tánca, búcsú dala.
Piros, arany, barnába hajló,
minden árnyalatban szívbe szálló.

Mikor Káin megölte Ábelt,
könnybe borult az ég,
Éva szíve kettéhasadt,
elvesztette gyermekét.