A lámpás a sötétben

Volt egyszer egy kis lámpás, amely mindig csendben állt a polcon.
Nem világított messzire, nem kiabált fényével. Csak várt.
Az ember gyakran elfelejtett róla.
Napközben zaj, rohanás, gondolatok vették körül.
A lámpás nem panaszkodott.
Egy este az ember leült mellé.
Nem akarta kapcsolni, nem akarta, hogy vezessen.
Csak figyelte, hogy ott van, és érezte a jelenlétét.
A csend lassan melegedni kezdett.
A gondolatok, amelyek egész nap kavarogtak, lecsendesedtek.
A lámpás nem változtatott semmin, csak megtartotta a fényt.
Az ember mély levegőt vett, és hagyta, hogy a pillanat elég legyen.
Nem kellett menni sehová, nem kellett sietni.
Csak lenni.
Amikor felállt, a lámpás tovább állt a polcon.
Nem ragyogott erősebben.
De a fény ott maradt, csendesen, emlékeztetve:
van hely, ahol mindig hazatalálhatunk — még akkor is, ha nem mozdulunk.