Anno 1543

A Nap, bár még laposan küldte sugarait a Földre, a harmatot már felszárította. Járta útját, ahogy mindig, hallgatta az ébredező madarak csivitelését. Közönyösen szemlélte a vár alá éjszaka felállított tengernyi sátrat, a folyó kanyarulata mögött megbújó hajókat. Horváth Bertalan hadnagy se érdekelte, pedig dicső haditettet hajtott végre, mikor a török orra előtt a városba csempészett hatszáz katonát, és kétszáz vágómarhát. Mikor meglátta a negyven várromboló ágyút és a rengeteg zarbuzánt, kicsit bosszankodott, az emberek megint füstölni, porolni fognak, elhomályosítják a fényét.
*

– Juszuf, ébredj! – dugta be fejét a sátor nyílásán egy turbános, sebhelyes arcú férfi.
A Juszufnak nevezett húszas évei elején járó ifjú, becsukott szemmel ásított, nyújtózkodott. Szíjas testét hegek borították, keskeny arcán szakálla még alig pelyhedzett. Fehér bőrével, zöld szemével kirítt a törökök közül.
– Mi van? Hol vagyunk?
– Nem tudom. Valami Estergom vagy Uszturgun. Ha elkésel az imáról, megint megkorbácsolnak.
A fiú cseppet se iparkodott. Nem félt a korbácstól. A janicsár iskolában volt része benne bőven. Mindig kilógott a sorból, pedig a keresztény családoktól elrabolt gyerekekből lettek a legelszántabb harcosok, I. Szulejmán legfanatikusabb hívei. Azt tudta, hogy nem odatartozik, de azt nem, hogy hova. Az iszlám vallást sem érezte magáénak, csak kényszerből vette fel. Első emlékei abból az időből voltak, mikor egy török családnál élt néhány évig, hogy megtanulja a nyelvet. Korábbról, csak hangok, színek, szagok, és egy dallam, amit néha dúdolt. Az évekig tartó kemény kiképzés alatt, amit sokan nem éltek túl, elveszett minden, ami az otthonához kötötte.
Hirtelen, kintről lódobogás, ordítozás hallatszott. Juszuf felkapta görbe kardját, könnyű sodronyingét és kilesett. A sátrak között nagyjából kétszáz lovas vágtatott, kaszabolt, akit ért. A törökök fejvesztve futkostak. Néha elsütöttek egy-egy puskát vagy pisztolyt, de mintha egy lepke próbálna megállítani egy bikát. Az egyik lovas kissé leszakadt a többitől, a fiú kinézte magának. Alkatából ítélve, apród lehetett. Mikor a gyaur melléért, fölugrott mögé és kilökte a nyeregből. Az csörömpölve, nagyot nyögve huppant a letaposott fűre. Sisakja leesett, két foga kitört. Eleredt az orra vére. Mikor Juszuf odaért, még mindig tápászkodott a páncél súlya alatt.
– Na, most véged! – vágott oda.
A másik hátrahajolt és fölállt. Mellvértje kivédte a csapást, de a töröknek egy ütem előnye volt. Újra lesújtott, közben pillantása ellenfele véres, poros arcára, rémülettől kikerekedett szemére tévedt. Egy kölyök volt. Megsajnálta. Mielőtt a kard lecsapott volna, megállította. Soha nem élvezte az öldöklést, de nem szokta szánni az ellenséget. Csak egyszer fordult elő, hogy portyán kihozott egy nyolc év körüli fiút az égő kunyhóból. A gyerek kést vágott a lábába, és elszaladt.
A gyaur nem habozott, visszatámadott. Az ütés a vállát érte. A sodronying ugyan megvédte attól, hogy a karját elveszítse, ám a kulcscsontja, mely egy korábbi sebesülés következtében különösen érzékeny volt, eltört. Agyában fájdalom-bomba robbant. A másik nem törődött vele tovább, felült a lovára, s a többiekkel együtt visszanyargalt a várba.
Rusztem pasa, másodvezír gyűlölte, megvetette a gyaurokat. Barbároknak, rühes, gyáva kutyáknak nevezte őket. Mohácsnál egyikük lándzsájával átszúrta a vállát. Hosszú időbe telt, míg felépült, és attól kezdve nem tudta mozgatni a bal karját. A hajnali rajtaütés tovább szította gyűlöletét. Az őröket megbüntette, a topcsikat, az oszmán sereg tüzéreit, egész nap dolgoztatta. Ágyúkat vontattak magaslatokra, sáncokat építettek. Alkonyat után azok a hajók, melyeken ostromágyúk voltak, fölúsztak egész a vár alá. A pasa hajnalban már lövetni akarta a várost.
A törökök a támadás után összeszedték a halottakat, sebesülteket. Juszuf maga sem tudta miért, elrejtőzött a Duna melletti erdőben, egy árnyékos vízmosásban. Törött válla elviselhetően sajgott. Rég hozzászokott a fájdalomhoz. Egész nap töprengett. Úgy érezte, élete legfontosabb döntését kell meghoznia. A folyó felől lenge szellő fújt, alig enyhítve a forróságot. Fehér káposztalepkék játékosan csapongva kergetőztek. Fölöttük egy nyárfa levelei a hőség ellenére fázósan reszkettek.
Estére megérlelődött a gondolat. Éjjel, mikor az újhold szűkmarkúan szórta fényét, Juszuf óvatosan elindult a vár felé. Átosonva az őrök között, lépésről lépésre haladt az északkeleti oldalon lévő kapu felé. Odaérve látta, hogy néhány méterre van egy kisebb oldalajtó. Egy kővel halkan megkaparászta. A túloldalon két őr strázsált.
– Hallottad? – bökte meg az alacsonyabbik, bóbiskoló társát.
– Biztosan toportyán. – ásított a másik.
Újabb kaparászás. Az őrök összenéztek. Csendben felemelték a reteszt, hirtelen kinyitották az ajtót, és berántották a törököt.
Akkoriban is mindennapos volt, hogy a várból, amit zsoldosok védtek, kiszökdöstek és átálltak az ellenséghez. Addig szilárdnak vallott elveiket könnyedén feladták, köpönyeget fordítottak, elárulták a védelem gyenge pontjait. A másik oldalról ritkán kéredzkedtek be.
Az őrök elvették Juszuf jatagánját, és egyikük a várkapitányhoz kísérte. Szurokfáklyákkal megvilágított szűk lépcsőkön, keskeny folyosókon haladtak. A durván rakott falak a szövétnekek fölött kormosak voltak. A fekete füst csípte a szemüket.
Lascano hadnagy magas, tagbaszakadt, hirtelen haragú ember volt. Hosszú hajat, szakállat viselt. Spanyol–magyar nemes létére törökül is jól beszélt. Szívesen szolgált Magyarországon, szerette a magyarokat. Kivált a fehérnépet és a jó borokat.
Ébren volt még, mikor elébe hozták a janicsárt. Egy ideig faggatta. A fiú állta a tekintetét. Mikor harmadszor is azt válaszolta, azért jött be a várba, mert nem török, de nem is áruló, megdühödött.
– Vigyétek le a tömlöcbe, ezt a kurafit! – ordította. – Reggelig gondolkodhat, utána a hóhér kötelén fog táncolni!
Amint az ajtó felé rángatták, a fáklya fénye megvilágította a janicsár arcát.
– Várjatok!
Az asztalon álló gyertyatartóval közelebb lépett. Huzat vágott be, a lángok kusza árnyakat keltettek éltre a fehérre meszelt falakon.
– Hívjátok ide Horváth Gáspárt!
Lascano hadnagy jól ismerte Horváth Bertalant. Néhány hónappal korábban együtt borozgattak az alvégi csapszékben. Akkor mesélte el, hogy Péterváradon portyázó törökök lepték meg őket. A lányuk még az anyja hasában volt, a kisebbik fiuk alig nőtte ki a bölcsőt, ám a nagyobbik kint játszott a többi gyerekkel a pataknál. Pendelyes korában elvitték negyedmagával. Hetekig hiába keresték őket. Akkor költöztek Nyitrára.
Az a legényke lépett be, aki hajnalban Juszufot megsebezte. Így páncél nélkül még kölykösebb volt. Nem lehetett több tizennégy évesnél.
– Állj csak oda mellé, fiam.
Akkoriban a tükör ritka, drága holmi volt. Leginkább csak a tó vizében látták ábrázatukat. A két fiúnak sejtelme sem volt, mennyire hasonlítanak.
A várkapitány hátrakulcsolt kézzel járkált fel-alá.
– A töröknek fontos Esztergom. Aligha tudjuk megvédeni ezerhatszázan, egy negyvenöt ezer főt számláló sereggel szemben. Bertalan barátom veszítse el a fiát, mielőtt visszakapná? Ráadásul mind a kettőt? – töprengett magában.
Döntött. Gyorsan megírt két rövid levelet, pecsétet tett rájuk, belerakta őket egy bőrtokba.
– Úgy hasonlítotok egymásra, mint két komondorkölyök. Le se tagadhatnátok, hogy testvérek vagytok.
A két fiú zavartan, bizalmatlanul méregette egymást.
– Ezeket a leveleket elviszitek Drégelyre. Az egyiket Várdai Pál érsek úr kezéhez. Apátok is ott van, a másikat neki adjátok. Utána hazamentek Nyitrára, ott várjátok be a parancsomat. Ami soha nem fog megérkezni – tette hozzá magában. – Megértettétek?
Gáspár bólintott, bátyja nem értette.
– Hajnal előtt még kicsúszhattok. Átkeltek a Dunán, két nap alatt odaértek.
Éjfél után léptek a várból. Pár pillanatig vártak, míg szemük megszokta a sötétséget. Óvatosan leereszkedtek, átvágtak az erdőn, a folyóhoz. Nem találkoztak senkivel. Gáspár a Dunán egy fatörzset vett észre. Fönnakadt a part menti bokrokon. Nemrég csavarta ki a vihar, még lombos ágak voltak rajta. Megbökte bátyját, és a fára mutatott. Juszuf bólintott. Egy őr közeledett hangosan csörtetve. Meglapultak. Megállt tőlük néhány lépésnyire, s az egyik fára vizelt. A két testvér egymásra nézett, és elvigyorodott. Mikor a török eltávolodott, leosontak a vízhez. Gáspár iszákját, ami a leveleket rejtette, ráakasztotta az egyik ágra. Ráhasalva a fatörzsre elrúgták magukat. Juszuf megcsúszott, nagyot csobbant. Az őr felfigyelt a zajra, visszafutott. Amint meglátta őket, rájuk sütötte pisztolyát. A durranásra odagyűltek még jó páran, és ordítozva lövöldözni kezdtek rájuk. A lövedékek csobbanva fodrozták a vizet körülöttük. Egy golyóbis Gáspár arcától néhány centiméterre forgácsolta a fát. Lassan eltávolodtak a parttól, lőtávolon kívülre értek. A Duna méltóságteljesen hömpölyögve sodorta a fatörzset. Kezükkel, lábukkal evickélve lassan haladtak a túlsó part felé. Juszuf törött válla mind jobban fájt, karjából kezdett kiszállni az erő. Egyre lejjebb csúszott, az evezést abbahagyta, közel állt az ájuláshoz. Végül elmerült. Öccse utánakapott, ruhájánál fogva visszarángatta. Tartotta bátyját, és minden erejét megfeszítve evezett. Már hajnalodott, mire jó néhány kilométerrel lejjebb partot értek a túloldalon. Pihentek egy keveset, és útra keltek. Alig tettek meg pár száz métert, mikor fülsiketítő dörrenés rázta meg az erdőt. A fák összerezzentek, hatalmas madárrajok rebbentek fel.
– Elkezdődött – nézett Gáspár a bátyjára.
Juszuf a szót nem értette, de tudta, mit mondott öccse.
A dörrenések rövid csend után időről időre megismétlődtek. Felkapaszkodtak egy magaslatra, ahonnan látszott az Esztergomi Vár. Megkövülten nézték, ahogy ledől a Fehér Torony. Gáspárnak könnyek folytak le az arcán.
A fiatalabb testvér egy-két szót ismert törökül, bátyja egyáltalán nem tudott magyarul, agyuk mégis egy rugóra járt. Egyszerre álltak meg tájékozódni, egy irányba indultak el, egyszerre nyúltak a tarisznyába a barna kenyérért.
Horváth Bertalant nem találták Drégelyen. Várdai Pál parancsára tíz emberrel megzavarta az Esztergom alá igyekvő török utánpótlást. Három nappal később súlyos sebesülten hozták vissza, már nem tért magához.
Az érsek nem értette, miért írta meg Lascano, amit úgyis tudott, hogy a török körülzárta Esztergomot.

Két héttel később.
Nyitrán, egy hosszú, fehér, nádtetejű parasztház udvarán, meggyötört arcú korosodó asszony mosott a kútnál. Tizenegy év körüli barna hajú, világoszöld szemű kislány sertepertélt körülötte. Segíteni próbált, de inkább hátráltatta. Az asszonynak másutt járt az esze. Hallotta, hogy Esztergom elesett, és a fiáról, aki Lascano apródja, semmi hírt nem kapott.
Két lovas léptetett be a nagykapun. Leszálltak, ruháikon, arcukon vastagon állt a por. Egyiküknek fel volt kötve a karja. Az asszony felkapta a fejét, talán hírt hoztak. Kicsit már rosszul látott, közelebb ment. Egy szót sem szólt, egyszerre ölelte magához két fiát. A testvérek hozták meg apjuk halálhírét.
– Gondoltam. Tegnap sütéskor megrepedt a kenyér kereszt alakban. Azért imádkoztam, hogy ne te légy a halott – nézett az asszony könnyes szemmel kisebbik fiára.
Juszuf egyre inkább átvette apja helyét a családban. A szomszédban lakó szőke lány szíves segítségével gyorsan megtanult magyarul. Megtudta, hogy neve, mit a keresztségben kapott, Gergely.
Egy forró délután húga a csutkababáját dalolva ringatta a tornácon. Ő mellékuporodott, és vele dúdolta a régi dalt. Lehunyta a szemét. Emlékei, mint tarka virágok, bomlottak ki. Hazaérkezett.
Az ősz lassan vörösre, aranyra festette az erdőt. A hegyek felől csípős szél érkezett. Belekapaszkodott a fák üstökébe, jól megtépázta. Táncra perdült a tarka levelekkel, s elunva a játékot színes szőnyeget terített a vándorok lába elé.
Novemberi deres hajnalon a két testvér vadászni indult. Horváth Bertalan vitézségéért kapott egy kis földet. Épp csak akkorát, hogy ne kelljen szűkölködni a családnak. Jó volt néha egy kis vadhús kiegészítésül.
– Az érsek úr biztos nem haragszik meg, ha az erdejében elejtünk egy szarvast. Marad neki elég.
Anyjuknak megígérték, vadhúst hoznak vacsorára, és ellovagoltak.
Egész nap eredménytelenül poroszkáltak a hatalmas erdőben. A lenyugvó Nap furcsa, sárga, vészjósló fényt hintett a tájra.
– Menjünk. Így is öreg este lesz, mire hazaérünk – fordította meg a lovát Gergely.
– Mi az ott? – mutatott öccse egy fehér pontra.
Közelebb érve kiderült, a fehér pont turbán, mely egy kidőlt fa mögött lapuló janicsárhoz tartozott. Felemelte fejét, rájött, hogy lelepleződött. Fekete szemében félelem, éhség, elveszettség. Felugrott, futásnak eredt. Ennyire fönt északon ritkán lehetett törökbe botlani. Ez az egy tán leszakadt az egységétől, és eltévedt.
– Ez ám a nemes vad! – rikkantotta Gáspár.
Megfeszítette íját, megcélozta a janicsárt. Bátyja szelíden a karjára tette a kezét. A fiú ránézett, és lassan leeresztette a fegyvert...