FURCSASÁGOK CSAPDÁJÁBAN

Vannak olyan emberek, akik szinte szó szerint pattanások mások seggén! Ezt a kissé provokatív, pejoratív kifejezést – mostanság egyre gyakrabban lehet hallani. Szinte már-már közszájon forog.
Ramona sok mindenbe belekóstolt, mielőtt egyetemre adta volna a fejét. Állítólag megjárta a Vendéglátóipari iskolán kívül a légiutaskísérők meglehetősen tetszetős, egzotikus, modellértékű és szexis gyorstalpalóját, ahol az átlagembernek egyetlen kérdés öt szinte azonnal szöget a fejébe:
– Miért van az, hogy minden légiutaskísérő egzotikus modell, és olyan álomszép mennyország-mosollyal képesek adni a szépet, és bazsajogva jópofizgatni az embernek, hogy egy-egy kissé depressziós vagy rossznapos ember egyetlen szempillantás alatt a mennyországban érezheti magát? Erre a kérdésre szinte még senki sem volt képes helyes választ adni!
Ramónának tehát – persze, amennyiben igazat beszélt és nem füllentett –, már az egyetemre való bekerülésekor két állása is volt, mert állítólag az anya táppénzen tengődött, akárcsak a kissé szélsőséges felfogású apja, aki a vidéki kis községben, ahol Ramóna gyerekkorát töltötte, nem volt hajlandó bagó, pitiáner pénzekért elmenni dolgozni.
Próbáltam megismerni ezt a számomra igen-igen összetett és minden ízében az újdonság és a fiatalkori felnőttséggel együttjáró lelki érettségében is engem fényévekre megelőző hölgyet, aki mind az öt éves egyetemi pályafutásunk szinte nyílt titokká lett a szememben. Dioptriás szemüveget viselt, mely komollyá, megbízhatóvá tette arcát, és amiről a legtöbb ember hajlamos azt gondolni, hogy a szemüveges emberekben meg lehet bízni. Hosszú, leginkább szőkés-barnás haját – nagy általánosságban –, szinte mindig kibontva hordta, nem lehet tudni, hogy miért. Talán jobban illett az arcformájához. S míg főként a kötött pulóvereket részesítette előnyben, addig egyetlen pillanatra sem feledkezett meg róla, hogy minden évszaknak megvannak a maga jellegzetességei. Nyáron hangsúlyosan és előszeretettel szerette kiemelni nőies idomait a férfiak legnagyobb gyönyörűségére. Hogy volt-e valaha is párkapcsolata, szinte sosem tudhatta senki, mintha bizalmas magánügy lenne!
– Te figyelj csak! Mit szólnál, ha elkísérnél egy termékbemutatóra! Állítólag jó buli lesz! Volna kedved?! – bökte meg a jobb oldalamat, ha valamit igazán és nagyon szeretett volna kicsikarni.
– Jó, persze! Miért is ne! – feleltem rá. Hiszen csak a holnapi kínzó, pokoli nyelvtörténet-zárthelyire kellett volna magolnom egész álló éjjel kiadós literszám koffeinmennyiséggel, de hát ez már csak így megy! Nehéz az egyetemisták élete!
– Hát ez szuper! – lelkendezett, és már ott volt, hogy arcon puszil azzal a kissé provokálóan tűzpiros rúzsával, melyet nem tudta, hogy vajon esztétikai célokért vagy manipuláció gyanánt kent enyhén telt ajkaira. Kétségtelen, jól állt neki, mégis kissé groteszkül és rendhagyón festett tőle az arca. – Akkor légyszi, órák után várjál meg az aulában! – kérlelt, és én – szokásomhoz híven –, belementem a kissé gyerekes, manipulatív játékba.
A dolog – mint később azt megtudhattam –, arról szólt, hogy Ramóna haladéktalanul vissza szerette volna fizetni a diákhitelét, és megfelelő munkalehetőségek után kajtatott. Egyszer például a Budafoki úthoz közeli mobilcéget nézte ki, és mivel ott két hétben szombaton is dolgozni kellett volna, szinte rögtön ejtette a felkérést.
– Ne haragudj, de nem vagy észnél! – közöltem vele. – Fizetnek neked, és akkor egy rohadt hétvégét nem vagy képes feljönni vonattal! (mert vonattal járt főleg) – tettem fel neki az eldöntendő kérdést. Mire ő bizony jócskán meghökkent, és felöltötte elkeseredett, kissé giccsesen kiábrándító, gülüszeműs, kékszemű tekintetét, mellyel mágikus erőkkel mindig hatni tudott az emberre.
– Már megbocsáss, de nekem az igenis hosszú idő, ha még készülnöm is kell az órákra! – jelentette ki, és látszott, hogy vérig sértve érezhette magát, amiért megpróbáltam észérvekkel és a gazdasági helyzetével pedálozva hatni rá.
Gyorsan felkapaszkodtunk az Astoria metrómegállóban egy metróra, mely aztán rövid, villámsebességgel meg se állt velünk a Deák térig, ahol át kellett szállni a hármas metróra Kőbánya-Kispestig, onnét aztán a harminckettes buszon volt a sor, hogy zötykölődve, döcögve elvigyen bennünket egy félig sikátorszagú, meglehetősen gyanús és barátságtalan, félig lakatlannak tetsző gyárépülethez, mely ezüstszínű acéllemezeivel olyan volt, akár a legtöbb reptéri hangár az akciófilmeken.
– Hova a fenébe cipeltél?! – vontam kérdőre.
– Ne parázz! Talán még hálás is lehetnél, hogy kimozdítottalak a belvárosból! – méltatlankodott irónizálva.
Hát ami igaz, az igaz, nem szívesen kószáltam sötétedéskor a külső városban. Később pár egyetemi kollégám ezt előszeretettel dorgálta a képem alá.
– Kissé parázok! – vallottam be, és bárcsak abban a percben megszoríthattam volna a kezét, hogy érezze, szükségem van valakire, aki felemel és bátorít. Ehelyett mindketten komótos léptekkel megindultunk az időközben tetszetős, márkás és vadiúj kocsicsodák irányába. A leghajmeresztőbb autócsoda egy amerikai Hammer-típusú, négykerékmeghajtású terepjárócsoda volt eredeti, krómozott napfénytetővel.
– Figyelj! Őszinte leszek! – kezdtem előbb halkan, majd idegességem, frusztrációm növekedésével már egyre hangosabban darálni gépi szövegemet. – Anyuval is voltunk már ilyen helyeken! Tudod, mit csinálnak? Rád akarják tukmálni az eget is, és hogy bődületes összegekért vásároljál, míg secc perc alatt lemerítik a bankszámládat is! – vallottam be totál őszintén.
Ramóna kérdőn, hitetlenkedve, majd szemöldökráncolva nézett farkasszemet velem, majd bólintott, és bement a hangyabolyszerűen zsongó és időközben jócskán megtelt terembe, ahol máris egy szimpatikusnak mondott, feltűnően csinos, üzletasszonyszerű korunkbeli hölgy üdvözölt bennünket, és aztán mindvégig mintha hipnózisban akart volna bennünket tartani – főként előszeretettel Ramónát kezdte győzködni, fixírozni, hogy mennyire szerencsés, hogy eljött ide, ahol majd megvalósíthatja minden álmát, amiről valaha is álmodott.
– Ezt a sok süket, rizsa dumát! – mondtam ki hangosan. A fiatal nő észrevette hangomban az éles, cinikus nemtetszést, mert továbbra is azon volt, hogy főként Ramónát tartsa sakkban lélektani, pszichológiai, manipulatív hadviseléssel.
– A barátod kedves ember lehet, de nem hagyja magát egykönnyen! – jegyezte meg éllel a hangjában, melynek következtében lelkem azonnal lelepleződött e számító, kétszínű kis hárpia. Fogtam az őszies kabátom, mert azért az idő időközben jócskán lehűlt, és az ilyesmivel mégiscsak nem szabad tréfálni, és már éppen kezdtem volna felállni, amikor Ramóna hirtelen megragadta kezemet, és kérdőre vont:
– Azt hittem, te is kíváncsi leszel az előadásra!
– Bocs, de jó párszor hallgattam már ehhez hasonló tetszetős, álszent szónoklatokat, ahol csak kerülgetik a forró kását, de valójában az emberek pofájába hazudnak! – az utolsó mondatot szándékosan hangsúllyal és jó hangosan mondtam ki, amitől a fiatal, roppant csinos nő máris úgy meredt rám, mint aki ott helyben legszívesebben megfojtana egy kis kanálka vízben.
– A barátod valószínűleg téved! – állapította meg, mintha ezzel is tartós befolyása alatt tarthatná Ramónát. – Szerintem te okos, talpraesett, felnőtt nő vagy, aki mindig tudja, mit akar! – szinte erőszakosan tette rá kezét Ramóna karjára, akár egy satu vagy harapófogó, hogy még véletlenül se legyen képes mozogni.
– Igen! Kedves hölgyem! Ez teljes mértékben igaz! Ha lenne kedves elereszteni a karomat, hálás lennék! – azzal Ramóna – szerencsésen –, átlátott a szitán, lehullt szemeiről a hályog, és megindult a hátam mögött. Bevallom, kisebb büszkeséget is éreztem, hogy nem volt semmi komolyabb balhés összetűzés, és simán megúszhattuk ezt a dolgot.
– Hé, várj már meg, hékás! Úgy megindultál, akár a kilőtt puskagolyó! Mi bajod van?! – kérdezte utánam loholva, mire sikerült visszafognom magam és lassítani lépteimet.
– Ne haragudj, de totálisan felidegesítettem magam! Rahedli sok agyament ember, aki agymosottan meg van győződve arról, hogy el fogják érni az amerikai álmot, és pénz nélkül is tudnak pénzt keresni! Szánalmas és nevetséges az egész! – mondtam ki tisztán, nyíltan.
– Rendben! Igazad lehet, de akkor sem értem, hogy miért nem hallgattuk végig az előadást? – nézett rám tanácstalan kíváncsisággal.
– Rami! Te tényleg nem érted, hogy mire akartak ezek az eszementek rávenni?! – kérdeztem még mindig idegesen és dühösen.
– Figyelj! De igenis értem! De...
– Akkor mi...? – szegeztem neki a kérdést. Most, hogy harapófogóban érezte magát, mintha meghunyászkodott volna, és kisebbre ment volna össze. Olyan szürke kisegér lett, ami már a macska érkezése előtt jóval elmenekül a lyukba. Kicsit visszavettem a temperamentumomból, és megpróbáltam lehiggadni: – Nézd csak! Sajnálom, ha neked nem tetszett, és bocsánatot kérek a viselkedésem miatt, de hidd el, én is voltam már ilyen helyen, és jobb, hogy nem hallgattad végig! – lezártnak tekintettem a vitát, aztán együtt visszamentünk a Kőbánya-Kispest metróállomásra, és felszálltunk az induló szerelvényre.
Másnap mintha váratlanul hirtelen előléptettek volna ügyeletes szuperhőssé vagy űrmutánssá, mert váratlanul annyian kezdtek zsibongani, nyüzsögni a padomnál, ahol épp sikerült helyet kapnom, mintha legalábbis híres szupersztár lennék, vagy zenész, aki elismert. Bezzeg azonnal feltűnt akkori egyetemista szerelmem, akibe halálosan bele voltam zúgva, és a legapróbb részletekig szabályosan kivallatott, hogy mi történt az aktuális termékbemutatón, meg hogy hogy voltam ennyire talpraesett és bátor stb.
Ha egy picivel tán több sütnivalóm lett volna, szenvedélyesen megcsókoltam volna ezt a földistennő bombázót, aki tőlem alig fél centire álldogált, és tétova őzikének látszott, akit meg kell védeni az erdő veszedelmes lakóitól. Később Ramónának váratlanul vakbélgyulladása lett, és a kórházba kellett mennie, hova persze mindannyian elkísértük, azonban – valami rejtélyes oknál fogva –, egyedül csak nekem jutott eszembe, hogy vinnem kellene egy Sió őszibarackos gyümölcslevet és némi kekszes rágcsát átmeneti harapnivaló gyanánt, míg a többi hat hölgy lapítottak sunyítón és sokat sejtetően, mintha kettőnk között lenne bármi is.