KÉT SZÍV ÖSSZEÉR

George Ithacában él egy szép családi házban, amihez kis udvar is tartozik. A felesége gyönyörű, sok színű és fajta rózsával ültette be. Mindig nagy szeretettel gondozta őket. Az élet mostoha, és lelkét hazahívta az őshaza. A férfi egyedül maradt, és híven őrzi emlékét. Ápolja a szeretett rózsákat Emily helyett.
Az egyetlen gyermekük James, Bostonban lakik a feleségével és kislányukkal, a kis Emilyvel, aki a nagymamája után kapta nevét. Fia egy reklámcég tulajdonosa és vezetője. Néha odautazik, és pár napot vagy hetet ott tölt velük.
Persze, nincs teljesen egyedül, hiszen a szomszédokkal is jó viszonyt ápol, és sok barátja van. Időnként összejönnek, biliárdoznak, vagy elmennek golfozni. Bankárként dolgozott, amióta nyugdíjba jött, több szabadideje van. Sármos férfi, és jó pár nő megkörnyékezte özvegységét követően. Az ő Emilyét azonban senki sem pótolhatja.
Nagyon szeretett horgászni a közeli tónál. Itt a csendben elüldögélt, és elmerengett gondolataiban. Csodálta a természet adta pazar táj látványát. Estenként a magány ráült hangulatára. Hiába telt el már jó tíz év is a felesége halála után, nem tudta megszokni, csak beletörődött helyzetébe.
Az utóbbi időben rendszeresen megfájdult a feje, és néha megszédült. Nem panaszkodott, de érezte, hogy talán el kellene mennie vele az orvosához. Bejelentkezett hozzá, aki jó barátja is volt egyben.
Természetesen rögtön fogadta őt.
– George, jól tetted, hogy eljöttél ezzel a problémáddal hozzám. Ez nem tűnik egyszerűnek, mindenképp további kivizsgálásokra lesz szükség – mondta David.
– Rendben – válaszolta röviden.
– Ha minden eredményed megvan, várlak vissza – kérte az orvos.
– Úgy lesz! Köszönöm szépen – mondta egykedvűen, majd elköszönt.
Egy hónapon belül meglett az összes kért vizsgálati eredmény, amellyel visszament orvosához. David összehúzott szemöldökkel, hosszasan nézegette a leleteket.
– George! Nincsenek jó híreim – szólalt meg gondterhelten.
– Látom rajtad. Mond csak, ne kímélj – válaszolta.
– Egy agydaganatot diagnosztizáltak nálad. Még kicsi és műthető – mondta.
– Na, az én fejemben senki nem fog turkálni – válaszolta kissé ingerülten.
– Ne csináld már, nincs áttét, éveket nyerhetsz vele – biztatta David.
– Szó sem lehet róla! Mennyi időm van még? – kérdezte.
– Nem lehet megjósolni, talán egy fél év, ha minden jól megy – válaszolta lehangolóan.
– Rendben, mondd el, hogyan fognak súlyosbodni a tünetek, hogy tudjam, hol tartok – kérte.
– A fejfájás és szédülés egyre sűrűbb lesz és erősebb, majd eszméletvesztéssel fog járni, ami szintén sűrűsödni fog. George, kérlek, gondold át – kérlelte az orvosa.
– Jó, átgondolom. David, adj valamit, ami csökkenti a fájdalmat és ezeket a hatásokat – válaszolta.
– Rendben, felírom neked a gyógyszereket, de szeretném, ha megműttetnéd magad, és szólj, ha bármiben segíthetek – figyelmeztette David.
– Köszönöm, majd jelentkezem – válaszolta George.
Egy lendülettel már ajtón kívül is volt. Most csak egyedül akart lenni és feldolgozni a történteket. Hazaérve fogta a pecabotját és kiment kedvenc horgászó helyére.
Váratlanul érte ez a betegség. Két érzés feszült egymásnak a lelkébe. Hirtelen tudatosult benne, hogy már nem sok ideje maradt, és ezt nehéz volt elfogadnia. Vigasztalta magát azzal, hogy élete javát leélte, és gyermekét már rendben tudhatja. Nem utolsósorban tudta, Emily várja őt a túlvilágon, és újra találkozhat vele, hiszen nagyon hiányzott neki.
Végiggondolta a múltját és azt, hogy mit szeretne még ebben a hátralévő kis időben csinálni. Sokat dolgozott, lefoglalta a munka és a család. Nem volt ideje utazgatni. Most eljött az én időm, gondolta. Tervezgette, hova, a világ melyik részébe szeretne eljutni. Vágyának listája igen hosszúra sikerült.
Itt abba is hagyta az álmodozást, és úgy döntött, hogy majd mindig, ami éppen jön. Nem tervez semmit meg előre.
Másnap reggel úgy döntött, hogy elmegy Bostonba a fiáékhoz. Egy-két hetet szokott máskor is ott tölteni, mindig nagyon jól érzi magát náluk. Van egy külön szoba, amit csak az ő részére rendeztek be. Néhány szükséges holmit gyorsan bepakolt a táskájába és elindult. A ház kapujánál megállt és visszanézett a rózsákra.
– Remélem, még viszont láthatlak benneteket, drága rózsáim – mondta halkan, és egy könnycseppet morzsolt szét a szemében, majd sietősen távozott.
Megérkezésekor Mia, James felesége volt otthon, és nagyon megörült a látogatásának.
A betegségéről senkinek nem szólt, csak élvezni szerette volna még az életét, ameddig a sorsa engedi. Menyével együtt mentek érte délután a kis Emilyért az óvodába, aki örömében rögtön a nagyapja nyakába ugrott. Hazaérve James már otthon várta őket, és boldogan ölelte át édesapját. Vacsora után korán lefeküdt George, mert az utazás kifárasztotta, hosszú napja volt.
Egy hét olyan gyorsan eltelt náluk, hogy észre sem vették.
– Apa, költözz ide hozzánk, látod, van hely bőven, és olyan jól megvagyunk – kérte James.
– Tudom, fiam! Köszönöm nektek, hogy ilyen szeretettel vagytok felém – mondta könnybe lábadt szemmel.
– Add el ott a házat, kérlek, maradj velünk – folytatta a fia.
– Lehet, hogy egyszer majd annak is eljön az ideje, de ameddig erőm engedi, szeretném még anyád rózsáit gondozni – válaszolta.
James nem akart tovább erősködni, ismerte az apját.
– Rendben. Tudod ugye, hogy ez a ház a tiéd is, és nálunk itthon vagy – mondta, miközben átölelte őt.
Ottléte alatt észrevették, hogy azért nincs minden rendben nála. Néha megbillen, néha önkéntelenül a fejéhez kap és gyógyszert vesz be. Hol a melegre fogta, hogy csak egy kis fejfájás.
– Apa! Mikor voltál utoljára Davidnál?
– Most, mielőtt eljöttem hozzátok, ne aggódjatok. Ő írta fel ezt a gyógyszert – válaszolta.
– Mitől van ez nálad? – kérdezte gyanakodva James.
– Ó, csak egy kis migrén, ne törődj vele, fiam – válaszolta, közben legyintett a kezével.
Délutáni órákban átjött hozzájuk Mia barátnője, Olivia. A hétvégén partit rendeznek az édesanyja, Megan tiszteletére, aki tanárnőként dolgozott, ám nyugdíjba ment. Az egész családot meghívta az ünnepségre.
A férfi ott hagyta a lányokat, hadd beszélgessenek, és kiment az udvarra a hintaágyba lepihenni. Elmélyült gondolatai álomba ringatták.
Eljött a hétvége, mindenki lázasan készülődött a partira, csak George ült nyugalommal a fotelban és újságot olvasott.
– Apuka, nem készülődik még? Nemsokára indulunk – kérdezte Mia.
– Nem, gyerekek. Ti csak menjetek nyugodtan, én elleszek itthon – válaszolta.
– Apa! Na már, menj és öltözz gyorsan – kérte James.
– Nem ismerek ott senkit, fiam, ti csak érezzétek jól magatokat.
– Nem baj, majd megismered őket. Oliviáékkal már különben is találkoztál. Légy szíves, apa! – kérte kissé határozottabban James.
George nem akarta megbántani őket, így letette az újságot és átment a szobájába készülődni. El nem tudta képzelni, mit fog ott csinálni a sok idegen között, de gondolta, eleget tesz a kérésnek. A legszebbik öltönyét vette fel, hadd legyenek büszkék rá. Olyan fessnek mutatott, mintha most lépett volna ki a divatlapból.
– Ez igen, apuka! – kiáltott fel meglepetésében Mia, amikor meglátta apósát.
– Büszke vagyok rád, apa, nagyon jól nézel ki – dicsérte a fia is.
– Nekem van a legszebb nagyapám! – mondta Emily, és átölelte gyorsan.
– Köszönöm szépen, gyerekek, igazán jólesett, már ezért érdemes volt így kiöltöznöm – válaszolt mosolyogva.
Mindannyian jót nevettek, vidám hangulatban érkeztek meg az ünnepségre.
Olivia a családjával együtt fogadta őket, és bemutatta az édesanyját George-nak, mert ők még nem találkoztak korábban. Amikor kezet fogtak, Megan hosszan és mélyen nézett George szemébe.
Valami különös varázs fogta meg az asszonyt első látásra. Legalább ötvenen voltak a partin. Elvegyültek a társaságban, a gyerekek külön csoportot alkottak és örömmel játszottak együtt. Ki-ki evett a svédasztal körül, ki-ki ivott a bár körül. Szép nagy parkos terület tartozott a házhoz.
George kicsit egyedül érezte magát, mert senkit sem ismert, persze megtalálta a hangot mindenkivel illendőségből. Fárasztó volt számára ez a fajta időtöltés. Megannek, mint ünnepeltnek mindenkire kellett időt szakítania és figyelnie. Megkülönböztetetten gardírozta James édesapját. Többször odament hozzá, és sokat beszélgettek mindenféléről.
A férfira ezek az időszakok üdítően hatottak. Jól érezte magát a nő társaságában, kellemesen eltársalogtak. Leült egy fa alá a padra és nézte a zsongást, ahogy az emberek vidáman beszélgetnek, viccelődnek egymással. Örült, hogy végül is elment hozzájuk. Kicsit kikapcsolódott, de a gondolatai mindig visszatértek, hogy – már csak pár hónap –, ha minden jól megy. Annak különösen örült, hogy megismerhette Megant. Emilyn kívül még nem találkozott ennyire intelligens és bájos nővel, akivel mindenről ilyen jól el tud beszélgetni. Gondolataiból fia riasztotta fel.
– Jól vagy, Apa? Gyere, menjünk haza – kérte.
– Igen. Köszönöm, hogy rábeszéltetek az eljövetelre. Végül is egész jól éreztem magam – válaszolta mosolyogva.
Másnap ő hozta be a postát, és az újságok, levelek között talált egy utazási prospektust is.
A kubai fesztiválra tettek ajánlatot. Nagyon megtetszett neki, még sosem látta. Egy hetes program, gondolta, ez belefér.
Az esti vacsoránál mindjárt el is újságolta a családnak terveit.
– Tudjátok, sokat dolgoztam, és szinte sehová sem utaztam. Szeretnék egy kicsit világot látni, és úgy döntöttem, hogy az elkövetkezendő időben világutazó leszek – mondta az arcán kissé kesernyés mosollyal.
– Apa! Ez most hogy jött? – kérdezte meglepődve James.
– Találtam ma egy prospektust a kubai fesztiválról, és megtetszett – válaszolta, aztán onnan ki tudja, hová utazom majd – folytatta, és a vállát is megrándította hozzá.
– Persze, jól teszed, örülök neki, de kérlek, nagyon vigyázz magadra, és mindig tudjuk, hogy merre jársz – kérte.
– Természetesen, kapcsolatban maradunk, majd küldök nektek szép képeslapokat a világ minden tájáról – tette hozzá nevetve.
Másnap délelőtt elment, hogy lefoglalja a repülőjegyet. Visszafelé jövet szembe találkozott Megannal az utcán, aki két nagy szatyorral a kezében bandukolt.
– Üdvözöllek, kedves Megan! – köszöntötte George.
– Szervusz, George! Hát te? – kérdezte.
– Lefoglaltam a repülőjegyemet, két nap múlva utazom a kubai fesztiválra – válaszolta.
– De jó neked – mondta mosollyal az arcán.
– Látom, jól sikerült a bevásárlás, segíthetek hazavinni? – kérdezte.
– Hálásan köszönöm, nagyon kedves tőled – válaszolta.
Lelke mélyén Megan nagyon örült, hogy újra láthatja a férfit, hiszen valami nagyon megfogta benne. George észre sem vette magán, milyen más, ha a nő mellette van.
– Tudod, George, milyen óriási ötletet adtál – szólalt meg hirtelen Megan.
– Mire gondolsz? – kérdezte a férfi.
– Majdnem depresszióba estem a nyugdíjazásom miatt. Eddig volt megszokott rend az életemben. Féltem attól, hogy most mit fogok csinálni, hogyan töltöm el az időmet. A munkám és a családom szerepelt az első helyen. Nem is gondoltam arra, hogy világot lássak, pedig a szívem legmélyén mindig vágytam arra, hogy eljussak Európába. Párizs, Róma, Velence, igazán gyönyörű városok. Már arra is gondoltam, hogy keresek magamnak valami nyugdíjas állást. Sokat dolgoztam, azt hiszem, megérdemlem a pihenést, és igazad van, én is utazgatni fogok a hátralévő kis időmben – mondta az asszony.
Ekkor valami mélységesen szomorú fény csillant meg a szemében egy pillanatra, amit George persze rögtön észrevett. Megan viszont egy másodperc alatt már újra bájosan mosolygott, így nem akart kérdezősködni.
– Igen, eljött a mi időnk a jól megérdemelt pihenés. Érdemes úgy kihasználni, mindig csak azt tegyük, amihez kedvünk van – válaszolta mosolyogva.
– Nagyon igazad van, George, ezt fogom tenni én is. Eddig nem is gondoltam erre, hogy szabadon is élhetem az életem – helyeselt Megan.
Eközben hazaérkeztek, a férfi illedelmesen bekísérte a szatyorokkal és elköszönt.
Megan komolyan elgondolkodott azon, hogy utazgasson ő is. Elővett utazási programokat és nézegette, hogy milyen lehetőségek vannak Európában. Bár kicsit tartott attól, hogy egyedül utazgasson. Több barátnőjével is felvette a kapcsolatot ez ügyben, de eredménytelenül. Unokatestvére, Susan ráállt, hogy elkísérje őt az európai útjára.
George nagyon jól érezte magát Kubában. Folyamatos programok nem hagytak neki időt az elmélyült gondolkodásra. Estenként persze kavarogtak benne az élmények és a tények érzései. Először most futott át rajta, hogy milyen jó lenne ezt valaki mással is megosztani. Sokszor eszébe jutott Megan kedves mosolya. Biztosan jól ellennének egy ilyen utazás során. Tovább gondolta, talán…, de nem! Biztosan félreértené. A nagy elmélkedésbe belealudt.
– Te, Mia! Figyelj, én nagyon furcsállom apám viselkedését. Azt gondolom, hogy jó lenne beszélni Daviddal. Mi a véleményed? – kérdezte James.
– Drágám, én nem találom furcsának, hogy vágyik egy kis utazásra. Mindig csak otthon van, vagy nálunk. Lehet, jót is tesz neki egy kis kikapcsolódás. Azt látom, téged nagyon aggaszt, te jobban ismered őt. Hívd fel Davidot, és remélem, megnyugtat – válaszolta.
– Jó, igazad van, máris felhívom, remélem, nem fog érte haragudni – mondta.
– Szia, David! James vagyok.
– Szia, James! De jó, hogy hívsz, már én is akartalak hívni. Hogy van apukád? – kérdezte.
– Remélem, jól, elutazott a kubai karneválra – válaszolta kissé meglepetten.
– Tudtam! Tudtam, hogy nem fogja elmondani nektek, ezért is akartam veletek beszélni – válaszolta David izgatottan.
– Megijesztesz, mi a baj? – kérdezte a fiú.
David mindent elmondott a fiának, aki a hír hallatán egyre jobban elsápadt. Könnyes szemmel roskadt a fotelbe. Mia ezt látván tudta, hogy baj van, és szeretettel ölelte át férjét.
– James, nagyon kérlek titeket, beszéljétek rá a műtétre, talán ti jobban tudtok hatni rá, hiszen éveket nyerhetne vele. Bármi van, azonnal szóljatok nekem – kérte az orvos.
– Rendben, David, nagyon szépen köszönöm – mondta halkan, könnyeivel küszködve James.
– Nem tudom, mit tehetnék, csak abban reménykedem, hogy nem utazik tovább, és Kubából hazatér hozzánk, vagy a lakására, akkor beszélek vele azonnal.
– Igen, hátha rá tudjuk beszélni a műtétre. Megkeressük a legjobb sebészt neki – szólalt meg Mia.
– Addig tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, és senki sem tudhatja meg – kérte feleségét.
– Persze, szívem, úgy lesz – nyugtázta az asszony.
George küldött egy képeslapot Megannak is. Rettentő nagy örömöt szerzett neki vele. A nő megbátorodott, és elkérte a telefonszámát a fiától, hogy felhívja és megköszönje neki az üdvözlőlapot.
A férfinak jólesett, hogy hallja a hangját.
– Drága George, most hazatérsz, vagy merre tovább? – kérdezte.
– Még nem tudom, talán Mexikó, vagy Ausztrália – válaszolta.
– És te, Megan, mit csinálsz?
– Én az unokatestvéremmel, Susannal elutazom Európába. Látni akarja a torreádorokat – mondta nevetve.
– Az is jó program. Vigyázzatok magatokra, jó utazást kívánok nektek.
– Köszönjük szépen, neked is.
Az asszony legszívesebben azt mondta volna, hogy menjen velük. Lelkében ezt érezte, de nem volt hozzá bátorsága.
George elgondolkodott Európán, felkeltette az érdeklődését, és szívesen találkozott volna Megannal. Szívében letagadhatatlanul hiányzott neki ez a bájos hölgy. Bár a tudatával rögtön elhessegette magától.
Az utcán sétálgatva meglátott egy plakátot – hajó indul holnap Spanyolországba – felirattal. Gondolta, ez egy jel lehet számára. Nem tétovázott, rögtön megvette a jegyet és másnap utazott.
A kikötőbe érve nem túl messze egy pazar hotel állt. Ezt választotta szálláshelyéül. Az úttól vagy izgalomtól megfájdult a feje, és nem érezte jól magát. A gyógyszerét bevette és lefeküdt pihenni.
Reggel az étteremben éppen a kávéját fogyasztotta, amikor meglátta belépni Megant egy hölggyel az oldalán. Sejtette, hogy Susan az. Ezt a meglepetést gondolta, erre nem számított, még akkor sem, ha titkon remélte, hogy valahol majd összefutnak. Felállt és örömteli arccal intett nekik, hogy fáradjanak az ő asztalához. Megan amikor meglátta, nem akart hinni a szemének, és olyan boldogság töltötte el, amit már nagyon régen nem érzett.
– George! Te itt? – kérdezte, és örömtől sugárzó arccal ölelték át egymást.
– Bemutatom neked az unokatestvéremet, Susant.
Susan jól végigmérte George-t, és majd felfalta a szemével. Persze ezt Megan is észrevette, és csak mosolygott magában.
Természetesen együtt töltötték a napot. Lementek a partra sétálni és ismerkedtek a város nevezetességeivel. Susan szinte rátapadt a férfira, és legszívesebben kisajátította volna magának. George azonban felismerte a helyzetet, és minél inkább nyomult Susan, annál inkább igyekezett távol tartani magától, mert nem szerette az ilyen személyiséget.
Megant kifejezetten bosszantotta az unokatestvére viselkedése, de nem volt joga hozzá, hogy beleszóljon. Ezt nekik kell elrendezni egymással. Felfedezte magában, hogy féltékeny. Talán csak nem beleszeretett George-ba, vetődött fel benne. Á, lehetetlen, hessegette el a gondolatot. Kifejezetten örült a lelke, amikor látta, hogy George közömbös Susan iránt, és inkább még kerüli. Emiatt kissé kínosan telt a nap.
– Este ismerkedési est lesz. George, ugye maga is ott lesz? – kérdezte Susan.
– Köszönöm, kedves, de én már nem szeretnék ismerkedni, inkább lefekszem és jól kialszom magam – válaszolta kis iróniával.
Megannek úgy kellett visszafognia magát, hogy ki ne törjön belőle a nevetés. Ezt jól megkapta, gondolta. Csak remélte, hogy észreveszi magát Susan és békén hagyja a férfit.
– Megan, nem is szóltál erről a kiváló férfi ismerősödről.
– A szomszéd fiú édesapja, én is csak most ismertem meg nemrég.
– Úgy látom, te szimpatikusabb vagy neki. Biztosan egyedül él pedig.
– Susan! Ő egy özvegy ember – válaszolt Megan kicsit ingerülten, mert bosszantotta a viselkedése.
– Ja, már értem. Kár érte, olyan fess ember – szólalt meg lemondóan.
– Te azért jöttél, hogy felszedj valakit? – kérdezte Megan kicsit megdöbbenve.
– Hát… nem állnék ellent egy jó partinak – válaszolta kihívóan.
– Meg kell mondjam, most csalódtam benned – mondta Megan elhalkuló hangon.
– Nézd. Én még nem érzem magam olyan idősnek, hogy egyedül maradjak azért, mert elváltam – x – éve. Ezt egy jó ismerkedési lehetőségnek tartom, és azt hittem, hogy te is ekképp gondolkodsz.
– Értelek, Susan. Tudod, el kell mondjak neked valamit, ezt még senkinek sem mondtam el. Nekem már nem sok van hátra, leukémiás vagyok – vallotta be könnyes szemekkel.
Susan a megdöbbenéstől meg sem tudott szólalni. Hangulata egy pillanat alatt megváltozott, és sajnálattal, sírva ölelte át unokatestvérét.
– Kérlek…, ne haragudj rám…, nem tudtam… – dadogta.
– Semmi baj, más körülmények között talán én is másképp reagálok. Emiatt nem akartam egyedül utazni.
– Most viszont arra kérlek, hogy felejtsd el, amit mondtam, és igyekezzünk jól érezni magunkat. Kizárólag azért mondtam el neked, hogy megérts.
– Rendben, köszönöm, hogy megosztottad velem.
Ez a kis beszélgetés kettejük között azért nem múlt el nyomtalanul. A kezdeti hangulat igencsak alábbhagyott. Susannak már nem volt kedve lemenni az ismerkedési estre, és inkább úgy döntött, hogy lepihen. Megannak emiatt lelkiismeretfurdalása lett. Kis pihenés után rábeszélte unokatestvérét, hogy menjenek le a parkba sétálni. Kellemesen hűvös volt a levegő. A bár teraszán leültek egy asztalhoz, és kintről hallgatták a jó muzsikát. Egészen feloldódtak a zene hatására.
A szomszéd asztaltól egy férfi odament hozzájuk, bemutatkozott és megkérdezte, hogy leülhet-e, majd hozatott a pincérrel egy üveg vörösbort. Megan meg sem mert szólalni, mert látta, hogy Susannak tetszik az ötlet. Gondolta, legalább ő tudjon önfeledten szórakozni. Illedelmesen viselkedett, és rögtön megtalálták a közös hangot. Kis idő után felkérte táncolni unokatestvérét. Nagyon jól érezték magukat, és Megan örült neki, hogy sikerült túljutnia Susannak a megrázkódtatáson, amit a szomorú hírrel okozott neki. Egy ideig még beszélgettek az asztalnál, majd Megan felment a szobába lepihenni és magukra hagyta őket.
Másnap a férfi, akit Thomasnak hívtak, csatlakozott hozzájuk. Megan beszámolt az est eseményéről George-nak, aki igazán örült annak, hogy Susan már nem őt nyaggatja. Persze a betegségéről szóló részt kihagyta. Remekül elütötték az időt így négyesben. Vacsora közben megszólalt Thomas.
– Tudom, azt terveztétek, hogy a bikaviadal után Párizsba utaztok.
– Szeretném megkérdezni tőletek, hogy nem maradnátok-e még itt pár hetet. Olyan jó, hogy megismertelek benneteket.
– Igen, nagyon jó lenne, és utána együtt utazhatnánk tovább – folytatta Susan.
Megan meglepődött, és jelentőségteljesen nézett unokatestvérétől.
– Susan, kedvesem, te maradj nyugodtan. Nekem nincs ennyi időm. Tudod, még szeretném megnézni Párizst, Rómát és Velencét. A családommal is szeretnék még egy kis időt eltölteni.
Susan megértette. George-nak viszont szörnyű sejtelme támadt e mondat után. Eszébe jutott, amikor Megannal beszélgettek, és egy pillanatra végtelen szomorúság csillant meg a szemeiben. Thomas nem értette ezt a közjátékot.
– Drága Megan, ha megengeded, én elkísérlek szívesen erre az utazásra, és Susannék majd utánunk jönnek, ahol éppen leszünk.
– Ez nagyon kedves tőled, George, de…
– Ne szabadkozz, én is örömmel látogatok el ezekbe a városokba, és majd együtt hazatérünk – vágott szavába a férfi.
– Ez egy nagyon jó ötlet – szólt közbe Thomas.
– Megan, mit szólsz hozzá? Jó ez így neked? – kérdezte Susan.
– Igen, nagyon köszönöm, George, bár tudom, hogy a te terveidben más országok szerepeltek – válaszolta mosolyogva.
– Ó, majd idővel az is meglesz talán – sóhajtotta megkönnyebbülten George.
A hétvégét még együtt töltötték, aztán Susan és Thomas ott maradt Spanyolországban. Megan és George elutaztak Párizsba.
Remekül érezték magukat, megcsodálták az Eiffel-tornyot és bejártak még sok nevezetességet. Megan néha gyengeséget és fáradtságot észlelt magán, de nem szólt róla, tudta az okát. George egyre sűrűbben vette be gyógyszerét. A lelkük viszont sugárzott az örömteli boldogságtól.
Az asszony most tapasztalta meg, hogy milyen sokféleképpen lehet szeretni valakit. Első perctől fogva mély vonzalmat érzett a férfi iránt, de magának sem merte bevallani és nem is akart erre gondolni, hiszen tudta, meg vannak számlálva napjai. Olyan volt ez számára, mintha az utolsó időszakára a sors kegyeltje lett volna. Érzések, melyeket soha nem élt meg. Boldogság, amilyenben soha nem volt része. Érezhető volt mindkettőjük számára, hogy a szívüket összeköti egy mély szeretetszál.
A Szajna partján sétálgattak és leültek egy árnyas padra. George-t ismét szörnyű fejfájás kezdte el gyötörni. Bevette gyógyszerét, és kis idő múlva jobban lett.
– Kedves, mi ez a gyógyszer, amit egyre sűrűbben kell bevenned? – kérdezte Megan?
A férfi először meglepődött a kérdésen, de úgy érezte, hogy nem titkolhatja tovább előtte, hiszen az út során bármi megtörténhet. Jobb, ha mindennel tisztában van.
Tartozik neki ennyi őszinteséggel, ezért pár percnyi gondolkodás után mindent elmondott. Megan döbbenten hallgatta vallomását, miközben szomorúan gondolt arra, hogy sorsuk mennyire hasonló.
– És te? – kérdezett vissza, miközben sokatmondó tekintettel nézett a szemébe.
– Én is tartozom egy vallomással – kezdte könnyeitől csillogó szemekkel.
Szívszorító volt, ahogyan elmondta történetét, elfogadva a lehetetlent. Nincs más út, már nem lehet rajta segíteni. Most először ölelte át vállánál George az asszonyt, és Megan vállára hajtotta fejét. Így üldögéltek hosszasan gondolataikba merülve csendesen, mindketten könnyeikkel küszködve.
– Többé már nem akarom elengedni a kezedet, Megan – szólalt meg George.
– Tudod, az én drága Emilymön kívül senki nem volt, akivel ilyen jól megértettük volna egymást. Senki nem ért el a szívemig, bárhogy is próbálkozott. Talán megbocsátja nekem odaát, hogy még az utolsó napjaimban a te bájos mosolyodat szeretném látni.
– Kedves tőled, nagyon köszönöm, hogy megédesíted számomra az átmenet közelségét – szólalt meg Megan.
– Hűvösre jár, menjünk vissza a hotelbe – mondta George.
Pár napot még maradtak Párizsban, majd tovább utaztak Rómába. Nagyon hangulatosnak találták, nem csoda, hiszen az egykori Római Birodalom bölcsője.
Tele van látnivalóval: a Vatikán és lenyűgöző templomok, Colosseum, Spanyol lépcső, Trevi-kút, egyéb műalkotások. Úgy tervezték, talán két hetet is eltöltenek itt. Szeretnének mindent végignézni. Gondolták, Susannék is talán megérkeznek időközben. Nagyon egymásra találtak Thomassal.
A Trevi-kúttól nem messze leültek egy árnyas padra pihenni. Nézték, ahogyan a fiatalok dobálják az aprópénzt a kútba.
– Mi már nem dobunk bele, ugye? – kérdezte Megan mosolyt erőltetve az arcára, de szemei a búcsú pillanatát tükrözték vissza.
– Már nem. A mi időnk lejáróban, édes – válaszolta nagy sóhajtás közepette George.
Üldögéltek még egy darabig, majd hirtelen a férfi eszméletét vesztette. Megan rettentően megijedt, mire mentőt hívott volna, George kezdett magához térni.
– Mi történt? – kérdezte.
– Elájultál – válaszolta az asszony.
– Ajaj, kedves! Akkor közel a túlsópart. Csak arra emlékszem, hogy hirtelen belehasított a fejembe és elsötétült minden. Velencébe még elutazunk egy rövidke időre, és aztán hazamegyünk. Úgy látszik, túl gyorsan tör a célja felé ez a fránya daganat.
– Igen, George, úgy lesz – majd letörölt az arcáról egy könnycseppet.
– Otthon elmondok mindent a fiamnak, bár azt hittem, több időm marad az utolsó vitorlabontásig.
– Te, kedves Megan, meg kell ígérj nekem valamit.
– Hallgatlak, mondd csak.
– Neked is mindenről be kell számolnod a családodnak, ha hazaértünk.
– Persze, tudom. Nem halogathatom tovább, én is érzem – válaszolta az asszony.
Lassan visszasétáltak a hotelbe és lepihentek. Az ízletes vacsora után átmentek a szálloda bárjába. Itt andalítóan lágy zene szólt.
– Táncolsz velem, Megan? – kérdezte George.
– Szívesen – válaszolta mosolyogva.
Mindketten érezték, hogy ez az utolsó táncuk. Jó pár nevezetességet még megnéztek Rómában, aztán tovább utaztak Velencébe.
A szállásuk ablakából pompás kilátás nyílt az egész városra. Úgy határoztak, hogy egy hétnél tovább semmiképpen sem maradnak. A férfi nem akart bonyodalmakat, tudta, az utolsó időszakot kórházban kell majd töltenie, és addigra haza akart menni.
Élvezték az ottlétüket, sok látnivaló akadt ebben a csodálatos városban. Gondolával áthaladtak a Sóhajok hídja alatt, ahol az ő sóhajuk is az ég felé szállt. A pár nap gyorsan elszaladt és hazaindultak.
Megant a házuk ajtajáig kísérte George, majd könnyek között vettek búcsút egymástól. Tudták mindketten, hogy a szivárványon átkelve majd újra találkoznak a túlsó part fényeiben.

Debrecen, 2022. 07. 21.