Mi a helyzet az érzésekkel?

Néha ténylegesen egyáltalán nem is olyan rossz dolog, ha az ember apja buszvezető. Persze ez azzal a kreatívkodással és óvatos lopakodással is jár természetesen, mely – ha az embernek szerencséje van –, idejekorán kifejlődik, aztán természetes reakcióvá válik, akárcsak a veszélyhelyzet felismerése, hogy ha az ember mondjuk főként busszal utazik, akkor mindig tudja, melyik a legalkalmasabb pillanat, hogy észrevétlenül, angolosan távozzék, mielőtt az apja felfedezné, hogy a buszán tartózkodik.

A Dayka Gábor utcai buszmegállóban rendszerint mindig többen ácsorogtak a szakadt, hippiknek tűnő, holtfáradt egyetemisták. Együtt beszélgettek, nevettek valamin, vagy csupán csak marhultak, ugratták egymást. Mikor melyik volt a soron.

Az ember azért szerette ezt a környéket, amikor még megvoltak a lombkoronás, smaragdzöldes pikkelyekben tompázó fák, a közepes méretű cserjék és a sűrű, szinte áthatolhatatlannak hitt bozótos buxusok, mert itt szinte észrevétlenül és hatékonyan képes volt elrejtőzni a világ kutató tekintete elől.

Amikor Gelka Antal egy kissé zsúfolt, mégis halálosan unalmasnak ígérkező hétköznap erre tévedt, hogy kötelező jelleggel letudhassa a kreditpontokat érő testnevelésórákat, kedvenc hobbi-elfoglaltsága az volt, hogy a kollégium könyvtárába ment, mert mindig tudhatta, hogy aznap a kiselejtezett, megunt raktári könyvekből egészen biztosan új, eddig ismeretlen, váratlan kulturális kincsek bukkannak majd fel, méghozzá megfizethető áron. Általában ezer forintból már tudott venni legalább hét-nyolc könyvet is.

Időközben a vártnál kicsit hamarább összebarátkozott az idős, nyugdíjas éveiben járó, SZTK-szemüveget viselő, rövid, galambősz hajú, enyhén sántító könyvtárossal, aki a közelben lakhatott, mert mindig halálpontosan délután negyed egykor nyitotta ki a könyvtárat, a szokásos ebédszünet befejezése után, és ami Antalnak is kapóra jött, feltéve, ha az egyetemről idejében ki tudott szabadulni.

A modernkori Indiana Jonesként tekintett magára Antal. Persze a kackiás ostor és övtáskás pisztoly nélkül. Még imponált is neki, hogy válltáskája a szokottnál kicsit mindig nagyobbacska méreteket öltött, tekintettel hogy jócskán meg volt tömve általában használt könyvekkel.

– Jó napot, fiatal úr! Már ilyen korán? Hát mi történt?! – vonta kérdőre a könyvtáros.
– Üdvözlöm! Hát… sajnos jobb volt, ha előbb eljövök, mert nem szeretném magamra haragítani a tornatanárnőt. Ezek a fránya kreditpontok beleszámítanak az év végi összesített ponthatárokba, és nem akarom, hogy emiatt egész évben cipeljem plusz tantárgyként a testit.
– Á! Értem! – vakarta meg ősz fejét az öreg. – Hát nyugodtan nézzen csak körbe! Az új könyveket direkt kiválogattam! Ott vannak a hátsó sorban, megtalálja őket! Ha segítség kell, itt megtalál!

Antal rendkívül hálás volt ennek a barátságos, közvetlen embernek, ugyanis gyerekkorában nem igazán lehetett apafiguráról vagy komoly példaképről akárcsak ábrándoznia, mert idősebb Gelka Antal minden volt, csak éppen nem barátságos vagy kedves. Arrogáns, sokszor szőrszálhasogató, örökösen elégedetlen ember, aki a kultúrához is a hasznosság elve szerint viszonyult. „Ha a kultúra pénzt, hasznot, profitot fial, akkor van értelme! Különben meg kidobnivaló, szánalmas ostobaság.” Vallotta. Mégis a családban Antal volt az egyetlen férfi, akire méltán büszke lehetett volna, hiszen ő ment egyedül egyetemre, míg a többségnek jó, ha érettségije volt. Slussz-passz.

Gyorsan hátrafutott a raktár előtti kis olvasókuckóhoz, ahova az öreg kartondobozokban tette ki az épp kiselejtezett könyveket. Antal remélte, hogy ismét talál valami kulturális csemegét. Egyszer Márai Sándor egyik esszéjében olvasta, hogy ha az író bemegy egy könyvesboltba vagy antikváriumba, mindig próbáljon meg nem a sikerlistás szerzőktől venni, hanem ismeretlen nevektől, mert azzal a kultúrát szolgálja. Ezen elgondolkodott. Még élénken élt benne az Őrmezei Költők Parkjában történt csonkítás, amikor egy ismert költő mellszobrának hegesztővel levágták a fejét, majd a talpazatra vörös festékkel ráfirkálták: ÁRULÓ!

Antal mindig is úgy gondolta, hogy a szakmai teljesítményt muszáj volna leválasztani az illető személyek közéleti szerepéről, de idővel rájött: ennek nincs sok értelme. A kultúra kerekét úgyis azok forgatják, akiknek egy-két ember szimpatikus – és mások kevésbé. Így bizonyítgatni, hogy egyik vagy másik régi író fantasztikus volt, mégis feledésbe merült, sokszor hiábavaló vállalkozás.

Óvatosan nyitotta ki a kissé ócska, viharvert kartondoboz tetejét, mintha valóban felbecsülhetetlen kincsek lapulnának benne. Amint megérintette a könyvek gerincét, mintha egy időutazáson találta volna magát. Az irodalom élt, lélegzett.

Szeme megakadt egy vaskos, legalább ötszáz oldalas antológián. Gyorsan átlapozta, és csupa ismeretlen költőt látott benne. „Vajon miért nem lehet irodalomórán ismeretlen szerzőkről beszélni?” – morfondírozott. De tudta a választ: negyvenöt perc semmire sem elég.

Tovább kutatott a poros kupacban, míg megtalálta gyerekkora kedvenc Ablak–Zsiráf kötetét. Bár fájt neki otthagyni, hiszen Grimm és Andersen köteteit is szerette volna, mégis büszke volt rá, mennyi mindent elért – tekintve, milyen nehezen tanult meg szövegértően olvasni.

„Legalább amíg nem kell tesi órára mennem, elleszek itt” – gondolta. Leült, levette őszies kabátját, amelyben már átjárta a fűtés melege, táskáját maga mellé tette, mintha csak barát lenne, és belemerült a könyvkupacba. Ha talált valamit, ami kedves volt, rögtön megnézte az árat a hátsó oldalon, az öreg ceruzás jelölésével.

Ahogy múlt az idő, rájött: valami hiányzik az életéből. A szerelem. A boldogság. Különösen egy őzikeszemű egyetemista lány alakja derengett fel előtte, aki sosem volt kirívóan szép, mégis olyan bájjal mosolygott, hogy Antal szíve majd’ megszakadt. A lány, Annamari, azonban egy bizonyos Miklóssal járt.

„Mit gondol rólam Annamari? Miklóssal jár… hát persze! A csinos lányok nem az egyszerű fiúk felé fordulnak” – sóhajtott.

Megpróbált olvasni és jegyzetelni, mert precíz ember volt. De közben gyűlölte a nyelvészeti tárgyakat: a szófajtannal meggyűlt a baja, a szintagmatan és a mondattan pedig a poklok pokla volt. Mondattanról a docensnő ki is rúgta, mert nem tette le a nyelvtörténeti szigorlatot. Ötszáz hallgató közül csak egyetlen pedagógus hölgy állt ki mellette. Mindenki más lapított.

„Az ember már a saját barátaira sem biztos, hogy számíthat” – gondolta keserűen.

Felütött egy vaskos verseskötetet, mint mindig, hogy találjon egy gondolatot, ami kizökkenti a hétköznapok egyhangúságából. Közben azon járt az esze: vajon milyen lehet Annamarival csókolózni? „Írtam neki verset is… mit akar még?” – töprengett, majd arra jutott: „Sajnos a legtöbb modern nőnek pénz kell.”

A féltékenység megcsavarta a gyomrát. „Mit lát Miklósban?!”

Hamarosan észrevette, hogy tíz perc híján három óra. Azonnal tesi-re kellett mennie. Gyorsan összerakta a kiválasztott könyveket, fizetett, elbúcsúzott az öregtől, és rohant.

A nagy rohanás közben kapkodva öltözött át. A szürke, kopott pulóverét levetette, felvette a gimiből örökölt rövidnadrágját, és mire a tornateremhez ért, már csak be kellett pakolnia az utcai ruhát a szekrénybe.

– Na, nézd csak! A nemes lovag is betoppant! – vihogtak rajta a lányok, főleg a három talpraesett „grácia”.

– Én is nagyon örülök nektek! – mondta.

A szigorú tornatanárnő közeledtével már ment is segíteni: két nehéz acéloszlopot kellett behozni, hálóval együtt, és kifeszíteni a terem közepére. Bár első alkalommal csinálta, igyekezett.

Ekkor tűnt fel Annamari. Egyszerű, hófehér tornapólóban és hosszú fekete nadrágban is sugárzott. Mint egy angyal.

Odament, mosolyogva:

– Szia, ne haragudj, inkább segítek, ha megengeded!

Antal szíve kihagyott. Alig mert ránézni. Pillanatok alatt elkészültek.

A csapat nyolc lányból és két fiúból állt. Az egyik fiú azonnal lelépett, a másik lazán cigarettára gyújtott.

– Hölgyeim! Ki kér egy szippantást?! – incselkedett. A bátrabb lányok vettek is.

Annamari és Antal párba kerültek. A lány finoman adogatott a tollaslabdával, Antal pedig bűvölten figyelte a mozgását. A lobogó lófarok, az őzikeszemek, a finom kézmozdulatok… minden elvarázsolta.

A mozgás közben Antal lelke megnyugodott. A külvilág megszűnt. Nem tudta, mit érez iránta a lány, de ő már tudta: ez az élmény örökké megmarad.

A tesi óra végére mintha két jó barát lettek volna. A külvilág gúnyolódása megszűnt.

Antal segített feladni Annamari kissé nehéz túratáskáját. A lány belekarolt a karjába. A többiek nevetgélve várták a hetes buszt – amely persze késett.

Annamari és Antal pedig elmesélték egymásnak életük történeteit.