Fekete Tulipán

A majsai határban már csak néhány elvadult gyümölcsfa viseli magán egykori lakóinak emlékét. A hajdani puszta az idők során elnéptelenedett, lakói meghaltak, vagy más tájra költöztek. Beás szavakat ma már abszolút nem hallani, pedig egykor nagyon gyakori volt errefelé. Azokban az időkben, talán nyolcvan évvel ezelőtt néhány egyszerű építésű, igen szegényes kis házszerűség díszítette a majsavári földesút két oldalát. Talán tíz, maximum tizenkettő házikó lehetett. Az egyik ajtajában egy kis kócos hajú, barnabőrű fiúcska üldögélt. Egyszerű kis rongyos ruhájában meglehetősen szívszorítóan festett, kezében vadkörtét tartott, azt rágcsálta. Érdeklődve figyelt egy kelet felől feltűnő alakot. Még soha életében nem látott német katonát. Meglepetésében felkiáltott vékony kis hangján:
Mámö! Vinyé omu! Nézd!
A fiú mellé lépett egy ránézésre húszévesnek sem tűnő fiatal lány. Hosszú, fekete haja volt és világosbarna bőre. Sötétbarna szemei értelmet sugároztak. Szegényes ruhát viselt. Megsimogatta a gyerek haját, aki a fia volt. Egyedül nevelte. A gyermek apja elhagyta őket, elment a világba szerencsét próbálni. Azóta sem hallottak felőle. Szelíden szólt hozzá:
– Menj be a mamához!
A gyermek bement. A lány, akit Rózsának hívtak, érdeklődve figyelt kelet felé. Látta, hogy a férfi katonaruhát visel. Kissé megijedt, ahogy az alak egyre közeledett, hiszen azonnal felismerte, hogy egy német katona közeledik. Sok rosszat hallott felőlük, de azért a szíve mélyén úgy gondolta, hogy köztük is vannak jó emberek. Egyre jobban gondolataiba mélyedt, melyekből a katona rekedtes hangja térítette magához:
– Elnézést, tudna segíteni?
A lánynak földbe gyökerezett a lába, az ijedtségtől egy szó sem hagyta el a száját. Számtalan gondolat futott át az agyán. Lelki szemei előtt már le is játszódott, ahogy a katona előveszi a pisztolyát és agyonlövi őt, ám ehelyett pont az ellenkezője történt. A katona mondani készült volna valamit. Azonban ehelyett összeesett és elterült a földön. Nem csoda, hiszen teljesen kimerült volt már. Rózsa hirtelen azt sem tudta, mit tegyen. Sorsára nem hagyhatta, a lelkiismerete nem engedte volna neki ezt megtenni. Lassan fölé hajolt, érezte, hogy a katona gyengén, de lélegzik. Hirtelen ötlettől vezérelve hazaszaladt és szólt pár ismerősének, akik eleinte kétkedve fogadták az ötletet, de aztán engedtek neki és a segítségére voltak, bár a magasabb férfi, akinek a neve Pista volt, viszont egymás között csak Öregnek hívták, így szólt:
– Rózsa, tudod, hogy ez nem helyes! Ez a katona meg fog minket ölni. Erőre kap és nekünk támad. Nekünk nincs fegyverünk. Mivel védekezhetnénk?
– Mindig csak aggódsz, Öreg! – mondta Rózsa mosolyogva. – Nem is ismerjük. Szerinted tudna nekünk ő ártani, amikor olyan angyalarca van?
Öreg felsóhajtott:
– Fiatalság, szertelenség! Bolondokat beszélsz, te lány!
– Ugyan, miért? – kérdezte Rózsa kissé piros arccal.
Öreg arca kissé megenyhült.
– Semmiért, igazán semmiért...
Lassan hazaértek. Ludwig, a katona egy egyszerű, szalmával bélelt ágyra került. Rózsa nem tágított mellőle. A többiek nem nézték mindezt jó szemmel. Nem bíztak a németben. Rózsa viszont hitt. Hitt abban a mennyei igazságban, hogy a szeretet erősebb mindennél. Egy német katona és egy cigánylány. Felettébb furcsán hangzik, de az igaz szeretetnek semmi sem szabhat határt. Főleg, ha viszonzást is kap. Estefelé Ludwig lassan magához tért. Szemeit résnyire kinyitva meglátta a lányt, akivel még azelőtt találkozott, hogy elalélt. Rózsa mellette feküdt. Elaludt a fáradtságtól, kezében még ott volt a vizes rongy, amivel homlokát borogatta, hogy láza lemenjen. Lassan körülnézett és nagy nehezen megmozdult. Nagyon hálás volt ennek az ismeretlen lánynak. Vigyázott, nehogy felébressze. Közben jobban szemügyre vette. Bronzos bőre és hosszú fekete haja volt. Csodaszépnek találta, de Ludwigot valami egészen más fogta meg benne. Nem hagyta a sorsára és vigyázott rá. Ez mindennél többet jelentett számára. Szívesen vele maradt volna, de meg kellett találnia az egységét, aminek az apja volt a vezetője. Kötötte az eskü, amihez hű volt. Nem a katonai, hanem amit az apjának tett. Most azonban bizonytalanná vált az egész. Valami megmagyarázhatatlan dolog kerítette hatalmába és nem tudott mit tenni ellene, de talán nem is akart... Az a gyönyörű haj és azok a gyönyörű szemek. A szülei nyilván elleneznék, de nem tud parancsolni ennek a megmagyarázhatatlan valaminek, ami a szívébe költözött. Egymás után gyűrte a métereket. Szívében egyre nagyobb helyet foglalt el a lány. Nem is sejtette, hogy Rózsa, miután felébredt, aggódva kereste és kishíján elindult a keresésére. Keserves sírás közepette fogadta meg Öreg tanácsát, aki így szólt hozzá:
– Rózsa, ne sírj. Örülj, hogy nem lőtt agyon álmodban. Szép volt, amit tettél érte, de ez ennyi volt. Felejtsd már el!
– Könnyű azt mondani! – szipogta Rózsa. – Szeretem őt!
Az érzések ellen nem lehet mit tenni és ezzel Öreg is tisztában volt. Ó, hogyne tudta volna, hiszen a feleségével is kitartottak egymás mellett, pedig mindenki ellenük volt.
Ludwig lassan odaért az egységéhez. Kész csoda, hogy megtalálta őket. Apja, amikor meglátta, szinte könnyek között futott oda hozzá, pedig mindig egy vérbeli katona volt, látszólag érzések nélkül. Aki ismerte Helmutot, Ludwig apját, mindenki így beszélt róla.
– Ludwig! Drága fiam! – futott az őszülő hajú katona egyetlen fiához. – Csakhogy visszatértél! Már azt hittem, soha nem látlak viszont. Jeleztem a Főparancsnokságnak, felterjesztettelek előléptetésre.
Ludwig levette a vaskeresztjét és apja kezébe adta.
Helmut zavartan nézett fiára:
– Mit művelsz, fiam?
– Édesapám – mondta Ludwig. – Megtaláltam a saját utam, szeretném letenni a fegyvert.
– Micsoda? Ezt nem engedem – mondta az apja. – Te is katona vagy, mint én. Mi változtatott így meg?
– Apám. Minden tiszteletem a tiéd és a hazáé, de sokkal szebbet és gyönyörűbbet akarok magaménak tudni.
Helmut csalódottan és kisebb haraggal kérdezte:
– Mi az, ami miatt így döntöttél, mi lehet szebb a katonaéletnél?
Ludwig csillogó szemmel felelt:
– Egy Fekete Tulipán.
Helmut finoman eltolta magától egyetlen fiát:
– Teljesen megbolondultál, de nem számít, menj csak! majd letépte fia válláról a rangjelzéseket. Beírlak az eltűntek közé, semmi bántódásod nem lesz, de ettől a perctől meghaltál a számomra.
Mielőtt Ludwig megszólalhatott volna, Helmut hátat fordított neki és faképnél hagyta. A fiatal egykori katona fejében cikáztak a gondolatok, ahogy Majsavár felé indult, ahol Rózsa élt. Rosszul estek neki apja szavai, de szívből szerette a lányt és reménykedett benne, hogy a lány is viszont szereti. Még nem nyerte vissza a régi erejét, de azon volt, hogy újra ott lehessen a kis házikóban. Lassan oda is ért a majsai határba és egy akácfa tövében mintha ült volna valaki. Rózsa volt az és ahogy észrevette, egyből elindult felé. Könnyes szemmel borultak össze és csókot váltottak. Ekkor lépett ki az egyik házból Öreg és meghatottan futott oda hozzájuk.
– Légy üdvözölve minálunk, fiam!
Ludwig és Rózsa szerelme szívből fakadt és a fiatal német büszke volt arra, hogy nem esett apja egykori hibájába és a szíve szavát követte.