Mások hibáinak árnyékában

Már kislánykoromban meg kellett tanulnom a felnőttek nyelvét. Egyke révén csak felnőttekkel voltam körülvéve, és öt felnőtt sok volt. A szüleimmel, anyukám szüleivel és testvérével éltem.
A mamám nevelt mindig is, vele aludtam, vele ettem, ő fürdetett, ő énekelt nekem, mondott mesét, vitt el az óvodába, majd később az iskolába, ő tanított, és ő segített mindenben. A szüleimtől óvott, mert nem akarta, hogy lássam őket részegen, ugyanis sokszor voltak azok. Kicsiként anyamaminak hívtam, hisz olyan volt, mintha az anyukám lenne. Persze voltam a szüleimmel is, de a mamám mellett nőttem fel. Tökéletesnek láttam őt.
Ahogy teltek az évek, úgy láttam egyre tisztábban a dolgokat. Idő közben a szüleim elváltak, anyukám már nem iszik, de az apámat minden nap látnom kell.
Anyukám később elmondta, hogy próbált velem foglalkozni, de a mamám nem engedte. Végül úgy döntött, hogy hátrébb lép, hogy nekem jobb legyen. Ma már tudja, hogy rosszul döntött.
A mamám a lányát elhanyagolta, nem foglalkozott vele, nem érdekelte, hogy mit csinál, hol jár éppen. Rajtam akarja ezt bepótolni, és anyukámat látja bennem, azt az eszetlen, vad, határait feszegető lányt, aki semmivel sem foglalkozik. Pedig ha valaha is látott volna engem, akkor tudná, hogy én nem ilyen vagyok, sosem feszegettem a határaimat, okosabb voltam/vagyok, mint a környezetem. De ő csak a hibáit akarja bepótolni, csak magával foglalkozik. 16 évesen még mindig nem utazhatok egyedül, nem mehetek egyedül boltba vagy csak úgy a városba, csak mostanra értem el azt, hogy egyedül moshassam a hajam és fésülködjek. A mamám nem figyel egyetlen szavamra sem, néha azt érzem, hogy én csak külső szemlélőként élek abban a házban. Ott vagyunk egymás mellett, de ő nem foglalkozik azzal, hogy én mit akarok vagy mit érzek, neki csak a fia, a kutyája és első sorban saját maga van. Csomó mindenről nem tud, a baráti körömről, arról, hogy éppen mit érzek vagy mit szeretnék, hogy mi lenne jó nekem. Persze ezeket mind elmondom neki, de mintha a falnak beszélnék. Ott élek vele egy szobába, egy ágyon osztozunk, de mégis olyan, mintha csak egy idegen lennék. Fogalma sincs arról, hogy nekem ez milyen rosszul esik... ha tudná, sem érdekelné. Nekem az otthonlét egyenlő a pokollal, úgy érzem magam, mintha be lennék zárva egy kalitkába. Minden nap végignézem apámat, hogy részeg, és ráadásul semmi keresnivalója abban a házban, hisz az ex anyósánál él. Aztán végig kell hallgatnom minden nap a mamámat, azt, hogy mennyire isteníti a kutyát, aztán a saját terveit. Soha nem kérdezte meg, hogy hogy érzem magam vagy egyáltalán minden rendben van-e. Ha tehetném, elmennék onnan, nem tudom, meddig bírom ki még ott, de az iskola még három évig odaköt. Mehetnék még anyához is, de ott se jobb, bár szabadabb lehetek, viszont a körülmények nem jók, ráadásul a párja pont olyan, mint a mamám.
Egy pszichológus azt mondta, hogy több eszem van a családomnál, jobban, logikusabban végig tudom gondolni a dolgokat. És igaza van, semmit nem úgy csinálnék, mint ők. Számomra az eddigi életemet a túlélésről szólt, és még három évig erről is fog. Annyi sebet, annyi tüskét kaptam már, hogy megszoktam, és azt várom, mikor kapok végre még egyet.
Az idő során megtanultam védekezni, és csendben tűrni a legrosszabbat is.