Két csík, ezer könny

Még csak tizenöt volt, amikor Nóra megtudta, hogy állapotos – igaz, már csak egy hét választotta el a tizenhatodik születésnapjától.
Amikor először észrevette, hogy késik a menstruációja, azonnal szólt az anyjának.
– Semmi baj, majd elviszlek orvoshoz, ha lesz rá időm. Szerintem fél éven belül – válaszolta az anya, nem túl kedvesen.
Nóra azonban nem tudott várni. Megcsinálta a terhességi tesztet. Két csík.
Szerda volt, épp gyakorlaton volt – óvodai nevelőnek tanult. Megmutatta az egyik osztálytársának, de sajnos mások is meglátták, akiknek nem kellett volna. A hír gyorsan terjedt.
Két lány azonban mellé állt. Támogatták, segítették, amiben csak tudták. Az egyikük vett neki még egy tesztet is – jobb biztosra menni. Az is pozitív lett.
Viki is ott volt. Ő nem lepődött meg. Valahogy mindig megérezte az ilyesmit – maga sem tudta, hogyan, de már korábban tudta.
Még aznap elmondta az anyjának.
Az anya dühbe gurult.
– El kell vetetned! Érdekel, mit mondasz! Felhívom az orvost.
Abban megegyeztek, hogy a szigorú nevelőapának egyelőre szólnak.
Nóra közben betöltötte a tizenhatot. Már dönthetett volna a saját sorsáról. Elhatározta, hogy megtartja a babát. A párja támogatta, együtt tervezték a jövőt, listát írtak mindenről, amire szükségük lehet.
Az anyja hozta fel többé az abortuszt – de az iskola volt kegyes. Az osztálytársai bántották. A háta mögött beszéltek róla, továbbadták a hírt, még a tanároknak is – volt, aki tovább is adta. Nóra egyre inkább egyedül maradt. Az utolsó héten már ment be. Megsértődött, megbántották. Elfordult tőlük.
Viki viszont kitartott mellette. Csak Nórát, hanem a fiúját is próbálta lelkileg támogatni. Nóra szinte mindent elmondott neki.
Aztán egy orvosi vizsgálat után az anyjának kicsúszott a száján az igazság a nevelőapa előtt. És ezzel elkezdődött a pokol.
A férfi dühöngött. Üvöltözött.
– Marad meg! Nincs választás!
Engedte ki a házból. Beszélhetett a barátjával. Nap mint nap ismételgette: abortusz lesz. Sőt, azt is közölte, hogy a pénzt is neki kell rá előteremtenie.
Az a másfél hét volt a legrosszabb. A végére már veréssel fenyegették.
Az évzáró napján Nóra ment haza. A barátjához szökött. De még aznap hazavitték a szülei.
Viki kétségbeesetten próbált segíteni. Levelet írt, kérte a szülőket, hogy gondolják át. Még személyesen is beszélt volna velük – de erre kapott lehetőséget.
Másnap üzenetet kapott. „Ma meg fognak verni a szüleim. Hívd ki rájuk a rendőröket. Nagyon félek.” Viki tudta, hogy nehéz lesz, hogy komolyan vegyék. Azt kérte, ha tényleg megtörténik, írjon.
Két órával később jött az üzenet: „Vernek. Mindenhol.” Viki azonnal hívta a rendőröket. Nyugodtan, érthetően elmondott mindent. Azt ígérték, küldenek egy kocsit.
Amíg kiértek, folyamatosan tartotta a kapcsolatot Nórával és a fiúval. De amikor a rendőrök megérkeztek, az történt, amitől Viki a legjobban félt. Vették komolyan. Nevettek. Azt mondták, ha feljelentést akar tenni, menjen be a törvényes képviselőjével.
Mégis volt egyetlen „eredménye”: aznap már bántották tovább. A mindennapok valamivel elviselhetőbbek lettek.
De egyikük sem nyugodott meg. Mindketten tudták, mi lesz a vége. Viki tudta, hogy Nóra túlságosan fél. Fog tudni ellenállni.
Egy hónapig beszéltek. Hiába kereste.
Aztán egyszer üzenet érkezett. Nóra megírta az abortusz időpontját.
Viki akkor is volt az országban. De ha kellett volna, visszajön. Elmegy a kórházba. Beszél az orvosokkal. Bármit megtesz. Csak hogy az történjen, amit Nóra akar.
Tizenegy hetes és hatnapos volt. A műtét megtörtént. Nóra akarta. Mégis megtették.
És utána sem maradt semmi, amit helyre lehetett volna hozni. Nóra iskolát váltott. Teljesen maga alá került. Minden kapcsolatot megszakított – még Vikivel is.
Viki pedig azóta is ezzel él:
hogy tudta megmenteni.