SZÍVZŰR A TALÁLKOZÓN

Eljött az érettségi találkozó éve. Az a tipikus, kissé hányingerkeltő, gyomorforgató próbatétel-esemény mindenki életében, amikor az immáron felnőtt embereknek óhatatlanul is színt szükséges vallaniuk, miszerint: kiből mi lett? Mire vitte szánalmas lúzerélete során?!

Kétezer hetet írtunk, és a csajos lányok, akik frissen már akkor kisgyerekes anyukák lettek, és – remélem, nem sértek senkit –, persze dögös, bombázó anyukák, megszerveztek egy könnyed, baráti, személyes, dumálgatós kis találkozót a volt gimis osztálytársak között.

Ott volt szinte mindenki, aki számít, és persze olyanok is, akiket lebzselő kíváncsiskodóknak szokás nevezni, akiknek szinte semmi hasznuk nincs, és csupán csak a toloncok díjnyertes táborát öregbítik.

A férfiak közül többen „sikeresek” lettek. Valaki pöffeszkedő, fennhéjázó macsóssággal egyenesen a lehető legközelebb parkolt le versenyautójával a gimi főépületéhez közel, hogy lám csak, vegyék egészen nyugodtan szemügyre, hogy – annak idején senki sem hitte el, hogy képes letenni azt az átkozott jogosítványt, és lássanak csodát, mégiscsak sikerült neki, és vérprofi sofőr lett, aki nem csupán a Need for Speed számítógépes játékszimulátorokon edződött.

A bombázó szépségű hölgyek közül többen egyenesen odáig mentek, hogy nyílt provokációval egymás gömbölyödő terhespocakját kezdték el simogatni, még azok is, akik előszeretettel fogadták meg érettségi bankettjükön, hogy soha többet nem találkoznak, hiszen esküdt ellenségeknek vallották saját magukat.

– Szia, drágám! Annyira örülök, hogy látlak! – levegőpuszi következik kötelezően, majd egy fél fordulattal –, hadd mutassalak be a sikeres üzletember-vállalkozó férjemnek. – Itt egy piszkosul jóképű, általában méregdrága öltönybe bújt fickót kell elképzelni, aki magabiztos, mégis lezser eleganciával és határozottsággal szorít kezet gyakorlatilag bárkivel, aki imádott felesége legjobb ismerőse, vagy barátjának mondja magát.

– Igazán örülök, hogy megismerhetlek benneteket! – válaszolja, majd hátramegy a nagy tornateremszerű helyiség hátsó részébe, hogy a többi teremtés koronáival osszák meg esetleg tapasztalataikat a gyengébbik nem képviselőivel szemben.

– …És mondd csak, hányadik hónapban is vagy?! Te jó ég, akkora vagy, akár egy méretes gyilkos bálna! – kuncogva viccelődnek, heccelve ugratják egymást a csinosabbnál csinosabb felnőtt anyukák, akik nem is remélték, hogy az érettségit is túl lehet élni, akárcsak a felnőtt élet kezdeti sikereit, vagy bukásait.

– Szerintem ikreket várok, de szeretném Andriskát meglepni! Tudjátok, ez olyan férfias dolog! – vallja kipirultan, és dagadó, kihúzott büszkeséggel a szupermodell-dögös anyuka, akin egyetlen fölösleges kiló sem látszik, mert szigorúan önsanyargatásba kezdett, és persze heti négy alkalommal egész biztosan felkeres valami nagyon is menő, és drága konditermet, hogy kifogástalan alakjára soha ne legyen panasz.

Aztán itt vannak a lúzerek, vagy ha tetszik, népszerűtlenek csoportja, akik szándékosan sohasem akartak senkivel elvegyülni, vagy a társaságok központi figurái lenni. Itt is legalább öt-hat ember beszélget az életéről, és az egyre bizonytalanabbá váló időről.

– Szerintetek is olyan szar volt a gimis időszak?! – kérdezi valaki.

– Ugyan már, haver! Ne hülyéskedj itt nekem! Csúcsszuper volt. Azt tehettük, amit csak akartunk, még akkor is, ha naphosszat a házi feladatokat kellett megírnunk, és rántott húsos szendvicseket kellett venni az iskolai büfében. Szerintem megérte.

– …És szerintetek most aranyéletünk van?! – jön egy újabb, megkerülhetetlen kérdés, mely már megelőlegezi a tulajdonképpeni lényeget.

– Azt azért nem mondanám, de van rendes állásunk, tudjuk a számláinkat fizetni, és ha szerencsénk van, még egy közepes kategóriájú külföldi kis nyaralás is belefér életünk párjával.

Aztán egyszer váratlanul kisebbfajta teátrális ünnepélyességgel megjelenik a terem ajtajában a volt osztályfőnökasszony, aki szinte semmit sem veszített régi pikírt, flegma, és sok esetben szociopata bájosságából.

– Kezét csókolom, drága tanárnő! Hogy van mindig?! – sereglenek oda előbb főként a terhes kismamás anyukák, míg később a férfiak. Még azok is előszeretettel érdeklődnek az osztályfőnökasszonynál, akik – annak idején – ki nem állhatták, és a pokolba is elkívánták.

Végül, amikor már nagyjából kialakult egy tartalmas beszélgetés, besétál egy szürke öltönyt és nyakkendőt vett ismeretlen férfi a terembe, és azonnal a lúzerek társasága felé veszi az irányt, abban a hiszemben, hogy senki se fogja felismerni, ami azért – így húsz egynéhány év múltán – bizony megesik, és elő is fordul.

– Hát szevasztok, srácok! Hogy ityeg a fityeg?! – kérdezi könnyed, laza hangnemben, miközben mindenki egymást igyekszik faggatva kivallatni, hogy:

„Ez meg kicsoda lehet?!”

– Bocs, de hogy is hívnak?! – jön egy ártatlannak tetsző kérdés.

– Jaj, ne csináljátok már! Még mindig nem ugrik be?! – kérdez vissza a jóképű, öltönyös férfi.

– Fingom sincs, öregem! Elő a farbával! – mondja valaki.

Erre egy csinos, filigrán hölgy lép a férfi háta mögé; sugárzó mosollyal néz rá, mint egy félistenre.

– Hát szia, Balázskám! Te aztán igazi férfi lettél! – öleli barátilag magához, és cuppanós puszit ad neki.

– Csak nem Hídvégi Balázs! Azt a mindenit, hapsikám! Te aztán jól megváltoztál! És már nem is vagy olyan kövér!

– Nos… hát kösz, hogy figyelmeztetsz!

– Félre ne érts! Nagyon örülünk, hogy el tudtál jönni! Mesélj, mi újság veled?! Van barátnőd, családod, miegyéb?!

Ezzel máris kezdetét veszi egyfajta adok-veszek lázas diskurzus arról, hogy kinek mennyije van, és mit sikerült cirka négy év alatt megteremtenie.

– Képzeljétek, megkértem a barátnőm kezét, és kikosarazott! – vallja be őszinte szomorúsággal Balázs, mert titkon arra számít, hogy kicsikarhatja a részvét és a szánalom különleges keverékét egykori gimis ismerőseiből.

– Hát ezt őszintén sajnáljuk, öreg haver! Mindent részletesen hallani szeretnénk! – vallják, majd a lúzerek társaságának tagjai egy félreeső asztalhoz telepednek, miközben a feltűnési viszketegségben szenvedő osztályfőnökasszony most kissé gyilkos féltékenységgel és irigykedő gőgösséggel mondja a maga sajátos barokkos beszédeit arról, hogy hosszú utat tett meg minden régi diák és tanítvány, míg elért az érettségitől a zsigeri felnőtt életig. S miután már a kutya se figyel rá, inkább úgy dönt, hogy megpróbálja maga köré gyűjteni azok társaságát, akikre – anno – még a gimiben is számíthatott.

Időközben a legtöbb kismama is inkább úgy dönt, hogy a lúzerek társaságával tart, mert nagyon vonzónak kezdik találni Balázst, aki – mintha csak – egy vadiúj emberfajta lenne, mindenkivel nagyon szívélyes, közvetlen, és kedves.

– Hát öregem! Emlékszel még a kihívás napjára? Istenem, hogy rühelltem azt a sportrendezvényt. Valósággal viszketni kezdett tőle a bőröm is – vallja be egy bombázó nő, aki üzletasszony lett, mert most egyszerre vagy öt szépségszalonja és kozmetikai cége is van a fővárosban, tehát nagyon is jól megy a bolt.

– Hogy is felejthetném el!

– Ja, persze, Balázska! Neked akkor sem osztottak lapot! – jegyzi meg egy kissé ellenséges nő, aki azóta pikkel a férfira, amióta a barátnője névnapján összeszólalkozott néhány vagány kamasz lánnyal, akik védelmükbe vették az akkor szerencsétlenül járt férfit.

– Nagyon köszönöm kedves szavaidat, kedves Laura! – Balázs valósággal érzi, hogy most milyen könnyedén meg tudná sérteni, és a földbe tudná döngölni ezt a még mindig manipulatív, és számító hülye némbert, de mivel úriember, ezért inkább úgy határoz, hogy emberséges és jó fej lesz. Ennyi legalább mindenkinek kijár.

Alig fél óra múltán az osztályfőnökasszony is feltűnik a színen, hiszen tenyérbemászó kíváncsisága valósággal túlszárnyalja mindenki képzeletét. Azonnal Balázsék társaságához galoppozik.

– Hát szervusz, Balázs! Te aztán megemberedtél, és ahogy jól látom, le is fogytál!

Balázs agyán újfent végigfut a képlet, miszerint: miért kell újra és újra emlékeztetni egy hajdanvolt kövér, vagy pufók embert megváltozott testi adottságaira.

– Kezét csókolom, tanárnő! Igen, minden bizonnyal! – méri végig valósággal lekezelően. Hamar rájön, hogy hajdani osztályfőnöke az évek múlásával egyre pikírtebb, nyersebb, és szemetebb lett, – már ha lehetséges ilyet mondani.

– Barátnőd, feleséged, gyereked van-e?!

– Ami azt illeti, volt, de nem szeretnék panaszkodni, vagy sajnáltatni magam! – jelenti ki, és jócskán türtőztetnie kell magát, amint végignézi osztályfőnöke tenyérbemászó, kígyós mosolyát. Mintha – legalábbis – ez a számító, gonosz nő kéjes élvezetet találna abban, ha másoknak tartós fájdalmat okoz. Akárcsak a gimi négy éve alatt.

– Ezt őszintén sajnálom, kedves Balázs! De egy csont beforr! Az élet megy tovább! Érezd nagyon jól magad! – vicsorogva vigyorog, mint aki tisztában van vele, hogy sikerült tartósan nyomást gyakorolni védtelen áldozatára.

– Köszönöm, és viszont… – válaszolja, és inkább másokkal kezd szándékosan beszélgetni.

– Hát édesem, te aztán nagyon diplomatikusan, és mindenképp higgadtan kezelted a helyzetet! – lép mellé egykori gimis szerelme. Őzikeszeme valósággal máris sugárzik, amint egymás arcába néznek, és mintha belelátnának a másik lelkébe.

– Fantasztikusan csinos vagy, mint mindig, Gyöngyikém! – közli vele a férfi, és még kezet is csókol, mint az igen kivételes és nagyra becsült embereknek.

– Jaj, te mindig annyira aranyos, kedves és nagyon drága ember voltál. Semmit se változtál! Persze eltekintve a fizikális jellemzőktől.

Mindketten érzik azt, mintha egy különleges varázskörbe kerültek volna mindketten, mert a külső világ többi része már valóságosan is elhanyagolható. Felszabadultakká, és kivirultakká válnak egymás inspiráló társaságában.

– Tudod, annyira szerettelek volna megtalálni a gimi után, hogy tudjam, rendesen alakulnak a dolgaid, de valahogy sosem sikerült! Ezért bocsánatot kérek… – feleli kissé félszeg beismeréssel a férfi.

– Látod, pontosan ugyanezt szerettem volna elmondani én is, de – szerencsére – most itt vagyunk, és legalább bepótolhatjuk az elvesztegetettnek hitt évtizedeket. Nem igaz?!

– Így igaz!

Balázs fél térdre ereszkedik ünnepélyesen. Érzi, hogy ennél tökéletesebb alkalom valószínűleg ritkán adódhat életében. Valósággal mindenki érdeklődő kíváncsisággal fordul feléjük, miközben Gyöngyi valósággal ámul, és bámul, és fogalma sincs, hogy mi történik vele.

– Ezt már régen meg kellett volna tennem! – belenyúl zakója zsebébe, és előhúz egy kis kocka alakú, fekete díszdobozkát, majd óvatosan a csinos nő markába teszi.

– Szeretnélek megkérdezni, hogy volna-e kedved egy közös élet keretében újra megpróbálni velem egy kapcsolatot?! – úgy jönnek szájára a szavak, mintha világéletében erre a percre készült volna.

– Hát… – Gyöngyi kissé elbizonytalanodik, majd amikor felnyitja a kis dobozka tetejét, és megpillantja a két karikagyűrűt, mintha egyszerre azonnal elszállt volna minden gondja, és baja, és persze bizonytalansága.

– Akkor? Mit mondasz?!

– Igen! Nagyon boldog vagyok! – felugrik, mintha bolha csípte volna meg, és azonnal a férfi nyakába ugrik, és már senki és semmi nem izgatja őket, mert romantikusan csókolgatni kezdik egymás mohó ajkait, mint akiknek legalább egy életre van, és lesz mindig is bepótolnivalójuk. A legtöbb gimis osztálytárs gratulál az újdonsült jegyespárnak, és persze mindenki meg van róla győződve, hogy őket a sors is egymásnak teremtette.

– Öreg haver! Őszintén gratulálok nektek! Csakhogy révbe értetek!

Az irigykedő, és szemlátomást totálisan leforrázott osztályfőnökasszony csöndesen visszahúzódik saját felségterületére, és persze nem akar se gratulálni, se vegyülni az ünneplő társaság tagjaival.

Amint pár órával később véget ért a gimis osztálytalálkozó, Balázs és Gyöngyi azonnal a polgármesteri hivatalba mennek kocsival, mert semmiről sem akarnak lemaradni, és a pillanatokat együttesen szeretnék megélni.