ÚJ ESÉLY

A férfi kivétel nélkül rossz alvónak számított, ezért hamar megtanulta, hogy sose sértse meg az éjszaka nyugalmi csendjét. Apja hajdanán sokszor mondogatta, hogy mi a csudért használ valaki éjjeli edényt, amikor alig két méterre van a szobája a mellékhelyiségtől?

– Édes fiacskám! Csak nem vagy lusta? – kérdezte ilyenkor, mire a legtöbb esetben egynemű választ kapott:
– Nem szeretnék senkinek kellemetlenséget okozni!

Apja is éberalvónak számított, tehát a legkisebb zajra, neszre, apró miccenésre szinte azonnal felriadt, és ezután már képtelenségnek tetszett, hogy nyugodtan visszaaludjon.

Számos olyan kissé kiábrándító vagy szomorkás gyerekkori emlékkel rendelkezett, mellyel – bárhogyan is próbálkozott – nem tudott leszámolni, vagy ha tetszik, továbblépni.

Most mégis levette a jegygyűrűjét. Úgy érezte magát, mintha megtagadta volna azt, aki a szívének talán legkedvesebb ajándéka volt, és akit olyan hamar kellett elveszítenie. Felesége váratlanul és hirtelen lett beteg, és bár megígérte neki, hogy megpróbál új életet kezdeni, és újra boldog lenni, az utóbbi tíz évben ez sehogyan sem akart összejönni.

Kis éjjeliszekrényére pillantott félve, tétován, és még mindig annyira ragaszkodó, szinte gyerekes, feltétlen szerelemmel bámulta felesége menyasszonyi portréját, mint amikor még úgy tűnt, életvidám és makkegészséges. Mézszínű haja csigákba rendezetten hullámzott a kis gyöngyberakásos fátyol alatt, és úgy tűnhetett, a fényképésznek még a rejtett pillanatokat is sikerült lencsevégre kapnia: babonázó tekintetük összekapcsolódik vágyakozva, és abban a percben megszületik a Mindenség, ahogy a gyönyörűséges fiatalasszony kacagni kezd, miközben grimaszokkal bohóckodnak a kamerába.

Milyen régen is volt… talán meg se történt…

Tükörbe nézett, és a renyhe borostás arc mögött kirajzolódott középkorúságának árva, magára hagyott magánya. Egy idő után megutálta, hogy közeli barátai és ismerősei is csupán a kiszolgáltatott, esendő özvegy embert látják benne, pedig nemrég múlt harmincnégy.

Ezen mindenképp változtatni akart. Gyorsan megborotválkozott, és bár a nyakkendőkötéssel mindig is hadilábon állt, ferdén álló nyakkendővel elindult arra a személyes találkozóra, ami talán egész további életét megváltoztathatja.

– Sosem tanulsz meg, édesem, nyakkendőt kötni! Bízd csak rám! – hallotta felesége kacagó, sugárzó hangját, amellyel mindig bearanyozta nehézkes, egyhangú napjainak monotonitását. Egy korabeli hölggyel találkozott, akivel egy internetes párkeresőben kezdtek beszélgetni, majd hosszas, vége-hossza nincs huzavona kezdődött arról, hogy a férfi majdnem minden esetben visszautasította a személyes megismerés lehetőségét, hiszen még olyan frissnek, mélynek érezhette tragédiáját és lelki sebeit, hogy önzőségét, önsajnálatával nem bombázhatta azonnal a megismerni kívánt nőt. Az illető hölgy – mint később kiderült – ezt inkább valami különös, furcsa provokációnak tekintette, semmint sértésnek, és belement a játékba.

A Jászai Mari térhez közeli hangulatos kis kávézóba beszélték meg a személyes találkozót. A hölgy visszafogott, elegáns ruhában pompázott, ami egyszerre volt egyszerű, mégis annyira sugárzó, hogy a legtöbben rögtön utána fordultak az utcán. S bár a XXI. században – legfeljebb csupán Angliában – divat a kalapviselet, a hölgy kifinomultságát dicsérte, hogy hetyke, csinos kalapot viselt, melyet csupán a kávézóban vett le, mindenki kíváncsiságának engedve.

A hölgy szívét már sok udvarló, otromba lovaggavallér összetörte. Valaki csupán csak egy görbe éjszakát akart vele elszórakozni, míg mások szabályosan fenyegették is, ha nem kapják meg azt, amiért jöttek, akkor a hölgy kis pofikája ki lesz dekorálva. Ezt az utóbbi szót a nyomaték kedvéért erősen megnyomták, és hogy a hölgy komolyan elhiggye az adott fenyegetést, úgy megszorították karcsú, finom karját, hogy kék-lilás véraláfutások jelentkeztek alabástrom bőrén, melyet arcpúderrel igyekezett titkolni.

Hamar hozzászokott a tényhez, hogy vadállat, bunkó-paraszt mentalitású emberekkel egész egyszerűen nincs mit csinálni. Ezek az emberek az erőszak nyelvén értenek, és akkor érzik a legjobban magukat, ha másoknak fájdalmat és szenvedést okoznak.

Akadtak kifinomult, idősebb urak is! Üzletemberek, ügyvédek vagy bankszférában dolgozók, akik értékes ajándékokkal lepték meg úton-útfélen, és együttlétüket valamiféle alkalmi szolgáltatásként fogták fel, amibe alkalom adtán beletartozott a szex. Aztán később, amikor az idősebb urak felesége esetleg rájött a dologra, a hölgy megpróbálta intelligensen rendezni a félreértésből származó perpatvart, aminek persze egyenesági következménye lett, hogy az adott feleségek többsége legszívesebben megfojtotta volna férjeiket és a hölgyet is, amiért így megcsalták és becsapták őket.

Remegni kezdett a keze, ahogy egymáshoz dörzsölgette finoman kacsóit, mintha két jégtömböt akart volna felmelegíteni, holott kellemesen enyhe, ősz eleji nap volt, amikor még süt a nap is.

„Vajon mi az, amitől igazából fél? Egy újabb sikertelenségre ítéltetett kapcsolattól, vagy attól, hogy megint összetörik sebezhető szívét, ami után megint kínkeservesen képes talpra állni és mindent újra kezdeni?!” – futott át agyán. Később, pontban fél négy előtt délután a férfi is megjelent. Öltönyben érkezett, és egy szál vörös rózsát szorongatott, de olyan robosztus, ideges erővel, hogy csoda, hogy a virág idáig is kibírhatta markai között az utat. Sokáig keresték egymás tekintetét, mire a hölgy volt az, aki kedvesen bólintott, jelezve, hogy megtalálta, akit keresett.

A férfi félszeg tétovasággal lépett be a hölgy láthatatlan érzelmi terébe:

– Jó napot kívánok! Igazán örülök, hogy el tudott jönni! – felelte, majd kisfiús félénkséggel átnyújtotta a rózsát. – Ez az Öné!

– Ó! Ez igazán kedves tőled, de nem azt beszéltük meg, hogy tegeződni fogunk egymással? A magázás annyira formális! – vette át a virágot a hölgy, és nem tudott ellenállni annak, hogy bele ne szagoljon. – Finom illata van! – jegyezte meg dallamosan, mintha egy angyal énekelne.

A férfi még toporgott egy kis ideig, cipőjét bámulta mereven, mintha nem merne őzikeszemeibe belenézni.

– Valami baj van, kedves Pál? – kérdezte mosolyogva.

– Jaj, nem! Bocsánat, csak… megengedi, hogy leüljek? – ostobának és gyerekesnek érezte magát.

– Persze! Csak egészen nyugodtan! – hamiskás mosolya mögött máris eldöntötte, hogy minden apró részletet és szót tanulmányozni fog ezen a férfin, de csupán csak a felszín alatt, nehogy elrémissze a másikat.

Ez a férfi más volt, mint a többi alfa-hím. Nem akarta birtokolni sem őt, sem másokat. Ez a férfi költő, író volt. Olyan halhatatlan sorokat volt képes idézni akár ismeretlen költők tollából, melyekről ő nem is hallhatott, és ez felkeltette intellektuális érdeklődését.

Amellett megismerkedésüktől fogva nem győzte kedveskedő, csalafinta, szerelmes bókokkal elárasztani, és ez ugyancsak módfelett hízelgett nőiességének. Igazi gavallér és úriember. De van benne valami, amit senkinek sem enged a felszínre hozni. Talán majd neki megnyílik.

– Milyen napod volt, Pál? – kezdte el irányítani a beszélgetést, miután hamar rájött, hogy ennek az embernek előbb az önbizalmát szükséges felépíteni, és minden csak azután következik.

– Hát… mit is mondhatnék…? Köszönöm! És neked? – Na végre! Tegezésre váltott. Nem elhanyagolható előjel.

– A reggelek mindig dögunalmasak! Megetettem a macskámat, majd elindultam az irodába, és egy halom papírral bajlódtam egész álló nap. Néha úgy érzem, a munka totálisan kiábrándít! Nem érzem azt, hogy szakmailag fejlődhetnék! Talán jó volna, ha megpróbálnék inkább egy önálló vállalkozást kiépíteni.

– Ó! – lepődött meg a férfi, mint aki roppant különleges dolgot hall. – Ez nagyon érdekesen hangzik.

– Szerintem is! Persze előtte azért egy-két dolognak nem árt részletesen és precízen utánanézni, át ne verjék az embert, de szerintem meg tudnám valósítani! – jelentette ki határozott büszkeséggel, mégis kicsit visszafogott félelemmel, amit az ember akkor érez, ha nem láthatja még terveinek kockázati tényezőit. – Te mit gondolsz?

– Hú! Hát az az igazság, hogy így elsőre nem is tudom… – mélázott el. – Azt akartam megkérdezni, hogy téged érdekel-e a téma, vagy beszéljünk valami másról? – kérdő, de tanácstalan is volt a hölgy babonázó arckifejezése, hiszen a férfi is bizonytalanul viselkedett.

Időközben valahonnan előkerült egy pincér is, aki árgus szemekkel várta, hogy rendelnek-e valamit, és addig nem mozdult, míg nem szóltak hozzá.

– Parancsolnak esetleg? – kérdezte piperkőc fenhéjázósággal.

– Igen! Én kérnék szépen egy kis tejeskávét, az úr pedig… – közelebb hajolt Pálhoz, hogy jobban értse halk mondatait. – Egy kólát! Köszönjük!

A pincér tüstént elviharzott. Ki tudja? Talán még életében nem találkozott emberekkel azelőtt.

– Láttad ezt? Mit csinált? – kérdezte a hölgy.

Pál nemet intett a fejével.

– Megpróbálta stírölni a melleimet. Micsoda egy pofátlan balek! – jelentette ki, de kellemes, nyugodt, komoly hanghordozásába azonnal bele lehetett szeretni.

– Őszintén remélem, hogy azért nincs semmi baj…? – már megint ez a fölösleges szájjártatás.

– Köszönöm! Szerintem minden rendben! Ez nagyon kedves gesztus! Értékelem! – most először nyújtotta ki finom, porcelánszínű és hosszú kezeit, és fogta meg Pál mancsait.

Azonnal érzett valami különös bizsergést, mely elindult lábujjaitól, majd villámgyorsan végigszáguldott csilingelő szívéig, hogy ott kopogtasson.

Kicsit meg is emelkedett a pulzusszáma, mert kellemesen elpirult.

– Sajnos sosem tudtam megszokni a nyüzsgő társasági életet! – jelentette ki váratlanul a férfi.

– Megkérdezhetem, hogy miért? – nézett vele kíváncsin farkasszemet a hölgy.

– Talán a gyerekkorom miatt… nem volt éppen kellemes.

Hangjában bujkált valami lemondó nosztalgia…

A hölgy gyöngéden megérintette arcát.

– Szerintem nagyon bátor dolog volt, hogy ennyire mertél szeretni…

Rengeteget beszélgettek ezek után, és egyre jobban érezték egymás megsértett lelkiismeretét.

A kávézóból kifelé jövet Pál nem merte megcsókolni Hajni enyhén telt, rózsapiros ajkait.

Csupán csak meghajtotta a fejét, lehajolt, és kissé szertartásos jelleggel kezet csókolt, majd elkísérte még egy darabon, miközben éberen kapaszkodtak egymás tekintetébe.