A rózsa visszanéz

A patak partján fekete víz folyt azon az éjjelen.
A hold ezüstje meg-megremegett rajta, mint egy elfojtott vallomás.
A legény a paripáról leszállva térdelt a parton.
A kezében egy szál rózsa volt — fekete, akár a bűn.
Nem dísznek hozta. Üzenetnek.
A király halott volt, a herceg eltűnt a csatatéren,
s az ország porig égett.
És mindez egy asszony miatt történt —
a nő miatt, akit most a legény keresett.
Egykor ő volt a király kedvese.
Aztán a herceg szerelme.
Végül a nép átka.
Most csak egy menyecske volt a sok közül,
aki túlélte a birodalmat.
Amikor kilépett a házból, és meglátta a legényt, nem félt.
– Tudtam, hogy eljössz – mondta halkan.

– Nem a bosszúért jöttem – felelte a férfi. – Hanem az igazságért.
A nő lehajolt, megérintette a rózsát,
amelyet a vízbe dobtak.
A patak tükrében fiatal arca nézett vissza —
ragyogó, élő, szerelmes.
Aztán a kép lassan eltorzult,
s a vízben a herceg arca derengett fel.
A nő felsikoltott.
A legény csak ennyit mondott:
– Ő üzent neked.
A paripa felnyerített,
a férfi felült, és elvágtatott az éjszakában.
A rózsa tovább lebegett a vízen,
és ahol elhaladt, a patak vize vérré változott.