KAMASZOK BOSSZÚJA

Először arra gondolt, hogy a zsebpénzét fogja felkínálni, később, amikor aztán végül rászánta magát, hogy ténylegesen két lábon járva belépjen a fülledt, izzadság- és hormonszagú konditerembe, inkább arra, hogy talán igazság szerint nem is volt annyira jó ötlet idejönni.
– Szia, kisöreg, segíthetek?! – Egy csúcsbombázó, sportos, treccs edződresszt viselő hölgymény lépett a megszeppent kamasz srác elé, aki valósággal azonnal el is felejtette, hogy mit is akar.
– Ö… kezit csókolom… – nyögte ki bátortalanul. – Ö… keresek valakit… – közölte, majd megpróbált úgy széjjelnézni a tágas edzőgépekkel és erőnlétet fokozó masinákkal, vaskos súlyzókkal, edzőbiciklikkel felszerelt helyiségben, mintha az illető már épp itt tartózkodna.
– Megkérdezhetem, hogy mi az illető neve? Hátha tudnék neked segíteni! – Annyira gyönyörű és szexis volt a bombázó hölgyemény ebben a pillanatban, hogy a pufók srác azt képzelte, bárcsak az ő barátnője volna ez az amazon istennő.
– Hát… még nem bukkant fel… – közölte kissé tétován.
– Semmi baj! Azért csak szólj bátran, ha esetleg felbukkanna! – biztatta a nő. – Később még találkozhatunk! – azzal fülig érő, mosolygó, fogpaszta-reklám-mosollyal vissza is ment, hogy további kiadós verejtékezésnek vesse alá magát valamelyik csúcstechnikájú kondigépen egyensúlyozva.

„Mégiscsak jobb lett volna, ha megvárom a többieket!” – töprengett magában, mert a terv úgy szólt, hogy haverjaival együtt jönnek el a konditerembe, és kérnek egy kis izomerő-segítséget a bandavezérek társasága ellen, akik jóformán minden egyes nap szabályosan ripityára verték a gyengébbeket és a kevésbé szerencséseket, így főként őket is.

A konditeremben – látszólag – ügyet sem vetettek a pufók srácra. Amikor aztán még fél órával később sem bukkantak fel barátai, a sportos bombázó hölgy újból megjelent.
– Sikerült találkozni a barátaiddal? – érdeklődött kedvesen. – Én Bettina vagyok! Téged hogy hívnak? – kedvesen, barátságosan beszélt, és nyújtott kezet, mint aki ténylegesen nem akar semmi rosszat. A pufók srác is kinyújtotta mancsos kezeit, és bemutatkozott:
– Lukács Vilmos!
– Szia, nagyon örülök a találkozásnak! – rázott vele azonnal kezet. – Figyelj csak, amíg várakozol, kicsit segíthetnél nekem! Mérni kellene egy digitális stopperórával az időt, mert tudod, a fejembe vettem, hogy végigcsinálom a félmaratont, és ezért jó kondiban kell lennem. Persze csak, ha kedved van hozzá! Na, mit szólsz?!

Annyira ellenállhatatlanul gyönyörű és szexis volt ebben a percben, hogy Vilmos alig bírt nyelni és megszólalni, és csak tétován bólintani mert párat.
– Ez nagyszerű! Akkor kérlek, kövess! – kinyújtotta a kezét, és kézen fogva vezetni kezdte a nagyméretű termen át a jócskán megszeppent, pufók srácot. Egyesek valósággal irigykedve máris szemeket meresztgettek feléjük, hogy Bettinának máris új pasi lépett az életébe:
– Na, mi van, Bettina?! Lecserélted a régi pasidat, mi?! – tréfálkoztak nők, férfiak vegyesen, akik – valószínűleg – nagyon is jól ismerhették a csinos és sportos hölgyet.
– Ő itt Vilmos, és nagyon kedves barátom! – igyekezett bemutatni a megszeppent fiút a vegyes társaságnak.
– Csókolom… – köszönt bátortalanul mindenkinek, akit csak látott.

Szándékosan a helyiség egyik elkülönített részlegébe mentek a hátsó részen, ahol nem volt ekkora zsivaj, és legalább nyugodtan lehetett beszélgetni is, mert hangszigeteltek voltak a falak.

A gyönyörű, sportos hölgy máris helyet foglalt az egyik hasprés puha padon, majd Vilmóst is arra kérte, hogy üljön le:
– Csüccs le, Vili! Na, akkor meséld csak el, hogy tulajdonképp mit is keresel itt, mert szerintem nem vagy őszinte! – komoly, határozott mondat volt, amire nem lehetett egy újabb hazugsággal vagy füllentéssel felelni.
– Hát… tetszik tudni… néhány haverommal a suliban kitaláltuk, hogy megleckéztetjük a bandavezérek társaságát, mert ők mindig megvernek, meg bántanak bennünket, és az összes zsebpénzünket is el szokták venni. Eredetileg úgy volt, hogy a barátaim is jönni fognak, de a jelek szerint valami nem úgy sült el, ahogy kellett volna. Ezért vagyok csak én itt! – részletesen igyekezett mindent elmesélni ennek a kedves, közvetlen, megértő és gyönyörű bombázó nőnek, aki kíváncsian, érdeklődve és nagyon figyelmesen hallgatta, mire végül megszólalt:
– Figyelj, nem szeretnélek megbántani, de szerintem ez a suli igazgatóra meg a tanárokra tartozik, és nem rátok.
– Igen, ez igaz lehet, de a tanárok sem csináltak eddig semmit, és ez már így megy vagy hat és fél éve! – kötötte az ebet a karóhoz a kamasz srác.
– Figyelj, megértem a problémádat! És mit szeretnél csinálni?! – kérdezte végül.
– Arra gondoltam, összespórolom a zsebpénzemet, és felbérelek igazi nehézfiúkat, akik majd jól elverik a port a bandavezéreken, hogy egy életre békén hagyjanak. Hát… szóval… valami ilyesmire gondoltunk… – ért története végére tíz perc múltán.

A csinos, szexis, sportos hölgy sokáig gondolkozott mondanivalóján, és látszott rajta, hogy mélyen megérintette őt Vilmos beszámolója. Végül úgy tűnt, hogy cselekvésre szánta el magát.
– Volna egy ötletem a számotokra! Mit szólnál, ha segítenék nektek? Hátha sikerülne elérni valamit.

Vilmos alig akarta elhinni. Ragyogó, csillogó szemekkel mereven bámulta a csinos, szexi nőt, aki szintén nagyon örült neki, hogy segíthet valakin, aki ennyire el van veszve, és kissé kétségbeesett és szomorkás is.
– Edzünk egy kicsit! – vetette fel, és máris a futópadon a legextrémebb üzemmódot állította be magának, hogy amíg fut, legalább addig is legyen ideje részletesen átgondolni mindent, amit Vilmóstól hallott.

Később – mivel Vilmos haverjai a jelek szerint nem jöttek –, Bettina úgy gondolta, talán jobb, ha hazakíséri a pufók srácot, mert lehet, hogy aznap még várja őt néhány barátságtalan kalamajka. Így történt, hogy délután négy óra magasságában közösen hagyták el a konditerem épületét, és beszálltak Bettina autójába.
– Csatold be magad, mert azért fő a biztonság, és kapaszkodj erősen! – azzal máris a motorral engedte a gyújtást, és kikanyarodtak a forgalomba. – Ó, majdnem elfelejtettem, hol is laksz?!
– Budaörshöz közel, csókolom! De majd mutatom az útvonalat! – felelte.
– Nagyszerű!

Bettina vérprofi szinten vezetett, és alig negyven perccel később tette ki Vilmóst a budaörsi lakótelepen, a lelkére kötve, hogy holnap reggel ismét találkozni fognak.

Vilmos még aznap este a szobájában lévő vezetékes telefonról az összes haverját feltárcsázta, és részletesen beszámolt nekik mindenről.
A haverjai nem győztek ámuldozni meg hitetlenkedni, mert úgy hitték, Vilmos csak felvág azzal, hogy majd pont rajta, meg a balek haverjain fog segíteni egy csúcsdögös Xéna harcos hercegnő.
– Hiszi a piszi, öreg! De tudod mit? Holnap reggel talizunk nálatok, és akkor majd megkuksizzuk! – mondták, majd vonalat bontottak.

Vilmos jóformán alig-alig aludt pár órácskát éjjel, mert folyamatosan kattogó agya és nyughatatlan gondolatai sehogy sem bírták nyugalomra inteni. Már kora reggel, háromnegyed öt körül ébren volt, és a kiskonyhában üldögélt, mire anyukája kikelt az ágyból, hogy kávét főzzön.
– Jó reggelt, kincsem! Nagyon korán van még! Szerintem jobb, ha visszabújsz még az ágyba, mert egész nap fáradt leszel majd! – javasolta gondoskodón az anyja.
– Jól vagyok… minden rendben lesz… – fogalmazott, kedvenc csokis müzlijét majszolgatva, miközben még utoljára bepakolta hátizsákját a suliba menet.
– Akkor jó! De ha mégis fáradt lennél, ne mondd, hogy én nem szóltam!
– Légy jó, és legyen szép napod! – arcra puszi következett, majd örökösen rohanó anyukája is elindult a maga munkahelyére.

Nem sokkal fél hét felé, amikor kedvenc Tini Ninja Teknőcök rajzfilmje ment a tévében, egy autódudát hallott. Mintha itt a szomszédban dudáltak volna egyet.
Óvatosan, lopakodva kinézett a nagyméretű, elfüggönyözött ablakon, és nem kis meglepetésére Bettina állt autója mellett, ahogy tegnap megígérte.
„Hogy fognak a haverjai csodálkozni azon, hogy azt mondták, már megint hazudozik össze-vissza?!”

Gyorsan a bejárati ajtóhoz rohant, és kis híján feltépte az ajtót, hogy találkozhasson ezzel az álomszép és nagyon szexis hölgyeménnyel, aki a barátja lett, cirka egy fél nap leforgása alatt.
– Szia, jó reggelt, Vilikém! Hogy érzed magad?! – érdeklődött sugárzó mosollyal, kedvesen.
– Köszönöm! És Önnek?! – kérdezett vissza.
– Nagyszerűen, de mit szólnál hozzá, ha a merő formalitások ellen inkább tegeződnénk?!
– Oké!
– Készen vagy! – itt végigpillantott Vilmos utcai ruházatán és hátizsákján.
– Igen, mindjárt indulhatunk, de a haverjaim azt mondták, hogy mindjárt itt lesznek! – ez egy udvarias kérés volt arra nézve, hogy várjanak még egy kicsit, hátha felbukkannak. Alig öt perc múltán máris feltűnt a négy kópé kamasz srác, akik nem győztek ámulni, hogy barátjuk mégiscsak igazat beszélt, amikor egy bombázó, csinos nőről áradozott tegnap este a telefonba.
– Szia, Vili! Te aztán nem tréfáltál, haver! Micsoda csajod van! – valósággal érzékelhető volt, hogy mind a négy srác begerjedt, ha csak alaposabban végigmérték a csinos és szexis hölgyet.
– Sziasztok, srácok! Ti biztosan a Vili barátai vagytok! – üdvözölt mindenkit Bettina.
– Igen, mi mind azok vagyunk! – bizonygatták bőszen, mintha tényleg Vilmos lenne az egyetlen barátjuk.
– Az szuper! Úgy hallottam, skacok, hogy szükségetek van egy kis segítségre a bandavezérek ellen!

Hirtelen mind a négy kamasz srácban valósággal meghűlt a vér. Mintha négyük közül máris valaki árulóvá lett volna, és beköpte volna őket. Tüstént sugdolózni kezdtek, és szemmel láthatóan rendkívül fel voltak dúlva, és mérgesek is voltak egymásra:
– Gyerekek, ki pofázott?! – kérdezgették vádlón egymást.
– Én voltam! – válaszolt mindenki helyett Vilmos, mire haverjai úgy bámultak rá, mintha azonnal neki akarnának esni.
– Hogy mit csináltál, mi?! Van fogalmad, azok a görény Berkóczi fivérek mit fognak velünk csinálni?! – kérdezték.
– Ne izgassátok magatokat! Pontosan tudom, hogy mit csinálok! – Annyira határozottnak, bátornak és magabiztosnak látszott, amire egészen eddig még nem volt példa, és ezt barátai is furcsának, különösnek találták.
– Akkor, skacok, a terv a következő! Odamegyünk, és szarrá verjük őket! – vágta rá a nagyon kis növésű Gyurka, akit mindenki csak a „Dömper” becenévvel illetett.
– Figyeljetek csak! – szólt óvatosan közbe Bettina. – Nekem lenne egy hatásos ötletem!

Mind az öten kíváncsian kezdtek rábámulni, hiszen nagyon izgatta őket, hogy egy ennyire szexis bombázó hölgy milyen ötlettel is rukkolhat vajon elő.
– Tehát azt mondjátok, hogy a suli előtt szoktak gyülekezni a bandavezérek? – kérdezett vissza.
– Nos… az attól függ… – vágta rá egy magas, sovány, nyurga srác, akit mindenki csak Kernének hívott.
– Még szerencse, hogy tegnap este egy kicsit sikerült feltankolnom ragasztóból. – Máris kinyitotta autója csomagtartóját, és megvárta, míg az öt kamasz srác tüzetesen megnézi a folyékony, hófehér ragasztós vödröket.
– Hú! Ez aztán már döfi! – helyeseltek mindannyian.
– Most a feladat az, hogy valahogy meg kellene őket lepni!
– Mi sem egyszerűbb annál! Van egy hatalmas fa a suli előtt, és arra felmászva szerintem nyert ügyünk lenne. – javasolta a kis Gyurka. Mire mindenki egyetértően helyeselt.
– Akkor induljunk, és ha szerencsénk van, elkapjuk őket! – javasolta, majd olyan gyorsított tempót diktált, ami egy távgyaloglónak is bátran a hasznára vált volna, míg a legtöbb srác csak fújtatni tudott, Vilmóst is beleértve.

Ahogy sejthették, a bandavezérek ott ücsörögtek, és lóbázták a lábukat lazítva, és cigit szíva az épület előtti fapadon, melyet egy fa árnyékolt be, és néhány szúrós, tüskés csipkebogyóbokor. Vilmos rengetegszer igyekezett elbújni a nagyon szúrós és fájdalmas tüskék fogságában, mert akkor holt biztos lehetett abban, hogy többet már nem verik meg – legalábbis aznapra.
– Nézzétek, fiúk! – kiáltott fel az egyik bandavezér. – Ezeket az idióta kis pöcsöket! Képesek voltak idejönni! – Erre mind a hatan kitört belőlük a vérfagyasztó röhögés, mint a biztos megfélemlítés eszköze.

Vilmos csak Bettinában bízott, de azért nem ártott volna, ha haverjai is cselekszenek, méghozzá záros határidőn belül.
– Rohadék gennyládák vagytok egytől-egyig! – vágta ki magát felemelt fejjel, mint aki már semmitől se fél.
Az egyik bandavezér, aki lófarkat viselt, és szűk, disznószeme gyanakodva tekintett mindenre és mindenkire, most égő cigarettacsíkkal közelített Vilmos felé:
– Szóval te olyan tökös csávó vagy, mi?! – megfogta hurkás, kövér ujjaival az égő cigicsíkot, és fenyegetően hadonászni kezdett vele Vilmos pufók orra előtt. – Mindjárt meglátjuk, hogy van-e tököd, kisfiam! – Erre a legtöbb bandavezér is azonnal körbevette a pufók srácot, mire felbukkant Bettina.
– Sziasztok, srácok! – köszöntötte őket mosolyogva, szívélyesen. – Ne haragudjatok, de azt hiszem, eltévedtem… nem tudnátok segíteni nekem…? – kérdezte annyira csábosan és flörtölőn, hogy egyetlen kamasz sem akadt, akinek ne korbácsolta volna fel azonnal szexuális fantáziáit.
– Hű, kisanyám! Te aztán frankón szexi csaj vagy ám! – nyilvánított véleményt az egyik srác.
– Irtóra csípem a virgácsaidat, bébi! – így egy másik.

Úgy tűnt, hogy a terv tökéletes, és működnie kell. Bettina megvárta, míg a bandavezérek besétálnak a csapdába, majd egy vödörnyi ragasztót zúdított egyenesen a nyakukba, amikor azok a nagy, árnyékos fa árnyékába értek.
– Hát ez meg mi a kurva isten akar lenni?! – kelt ki magából az egyik bandatag, amikor jóformán egész ruhatára ragacsos masszává változott, hogy mozdulni is alig bírt. A fa ágain Vilmos haverjai csak úgy kuncogva nevettek, hogy miként sikerült ezeket a vadbarom idiótákat egy kis segítséggel rászedniük.
– Ezzel még nincs vége, faszfejek! – kiáltottak fel a fára. – Holnap is itt leszünk, és meglássátok, kurvára meg lesztek ám fingatva! – ordították magukból kikelve hasztalan, majd elkotródtak onnan, és aznap órákra sem mentek be.
– Ezt, ezt kurva jól megcsináltuk! – gratuláltak egymásnak a jóbarátok.
– Bettina segítségével! – kontrázott Vilmos, mert így tartotta helyesnek.

A haverok lekászálódtak a fáról, majd megköszönték egyenként Bettinának a szívélyes segítséget. Csupán még Vilmos maradt ott egy kicsit.
– Hú! Ez aztán brutál egy kemény menet volt! – igyekezett összegezni a tapasztaltakat.
– Tudod, Vilikém, az ember nem futhat örökké, mert akkor a problémái is vele futnak! De ma nagyon bátrak voltatok mindannyian! Le a kalappal! Tudod, mit?! – jutott egy jó kis ötlet az eszébe. – Mit szólnátok, ha suli után elmennénk fagyizni, vagy ennék egy finom pizzát? Ismerek egy isteni helyet!
– Az tényleg fantasztikus dolog lenne… – Vilmos már megint elpirult félszeg szégyellőségében, és Bettina önkéntelenül is adott pirospozsgás, pufók arcára egy cuppanós puszit.