A láthatatlan cérna

Ülök csendben a Duna parton. Egy kis pad, a város hajnali zaja és magányom a társaságom. Nézem a lassan lefelé áramló vizet, ahogy hömpölyög, ahogy ágakat, nagyobb fadarabokat sodor magával Csepel felé. Csak kijöttem, hogy nyugalomban elmélkedjek. A periférián látom, hogy valaki lassan, nőies kecsességgel közeledik. Csodás hajnali langyos levegő áramlik arcomon át és szabadon hagyott testrészeim bőrén keresztül. Gondolataim az írói válságomon merengenek. Nincs jelenleg ötletem, viszont a kiadóm várja, hogy új regényem történetét megosszam vele. Nincs. Történet nincs.

A női sziluett odaér. Leülhetek? A kérdést nem hallom, mert gondolataim igenis hangosak. Leülhetek? – hangzott el ismét a sziluett szájából a kérdés. Ekkor lassan, kissé mélázva, odafordítottam a fejem, és mint aki nem érti, mit is szeretne az elé tornyosuló sziluett, kérdő tekintetem inkább rajta áthatolva, valahol a Parlament környékén kötött ki. A sziluett lassan odahajolt, megérintve lerogyott, laza vállam, és elhangzott ismét:

– Leülhetek? – Bársonyos hangja szakította meg szerkesztőm belső, dörmögő hangját. Vállam érintése kizökkentett, mint utast az új MÁV-menetrend.

Fejem kissé felemelve a sziluett irányába. Bájos, mosolygós arc tartozott a sziluetthez. Látszott, hogy folyton mosoly ül szépen ívelt, arányosan, nem sok arcizommal fedett arccsontozatán. Nem, nem volt duci, sem sovány. Szeme formája enyhe keleti beütéssel bírt, ami nem ült mélyen, és a kidülledés határát sem súrolta. Bőre lágyan barna volt. Szerintem télen sem fehéredett ki.

– Ó, igen. Elnézést. Persze, üljön le – mondtam, és közben bólintottam fáradtan, és kitértem a tekintetétől, hogy megadjam neki a teret. Mintha most először beszéltem volna a reggelben. A torkom száraz volt. – Elnézést, csak… nagy volt a forgalom a fejemben.

A nő kecsesen leült a pad szélére, viszont elég közel, hogy érezzem a szantálfa enyhe illatát. Bőrének tisztasága és üdesége, áthatol, mit áthatol!? Szinte gyorsvonatként tört utat orrom nyálkahártyáján át a szaglóidegemig, mely endorfintermelésre serkentette hipotalamuszomat. Meglepő és egyben felemelő érzés volt e korai órában.

– Tudom, milyen az – mondta, és a mosoly csak mélyült, apró ránccsíkot hagyva ajkai mellett, de most már mintha belülről jött volna, és nem csak a felületre feszült volna rá. – Az én fejemben is szokott lenni néha egy ötsávos autópálya. Főleg, ha valaki nagyon vár valamit tőlem.

Tekintetem azonnal visszaugrott rá. Ez túl konkrét volt. Tudja, ki vagyok?

– Író – kérdeztem vagy kijelentettem, nem tudom.

– Én? – felnevetett. A hangja tiszta volt, mint a Duna vize, ha nem sodorná magával a hordalékot. – Én nem írok semmit. De a történeteket mindig észreveszem, ha szembejönnek velem.

Kezdtem érezni, hogy a regényem első mondata most ül le mellém a padra.

– Mit keres Ön itt ezen csudaszép hajnali órákban, persze csak, ha nem tartja tolakodónak kérdésem!? – Figyelmemet követte testem és szemem is. Enyhén felé fordultam, ahogy mellettem helyet foglalt. Néztem, ahogy frissen mosott haja elfedi teljes, formásan ívelt fejét, és egyben vállát is beteríti, mint ahogy a Niagara-vízesés függőlegesen áramló, selymes, hömpölygő energiája.

– Levegőzöm, sétálok, elmélkedem és, mint ahogy észleli, remélem, hogy Önnel folytatok eszmecserét. Vagy legalábbis szándékomban áll. – Engedje meg, Viktor. – Nyújtottam felé jobb kezem.

Ezt észlelve ő is nyújtotta sajátját, és ekkor szavai, melyek rózsaszín, szépen ívelt, vastag ajkait elhagyták, teljes döbbenet elé állítottak.

– Én meg Viktória. – Kívül a meglepetés látszott rajtam, de belül boldogságos nevetésbe törtem fel. Tetszett a szituáció. Viktória és Viktor találkozása.

– Ma egy kis menekülőre fogtam testemet és egyben próbáltam lelkemet is – mondta halkan, de határozottan Viktória.

– Mi elől, ha szabad személyeskednem?

– Otthonról, férjemtől. Pár hete derült ki, tizenhárom évnyi házasság után, hogy meleg a lelkem.

– Mármint a férje meleg? – kérdeztem kissé döbbent hangon.

– Ki más? Bár jelek voltak, csak annyira akartam valami biztosat, hogy nem hagytam a tudatos énemnek a felismerés húsba vágó pengéjét… nehogy feltárja a sebet, melyet addig én magam varrtam be láthatatlan cérnával.

Egy pillanatig csak bámultam rá. A meglepettség elpárolgott és átadta helyét a nyers írói izgalomnak. Ez a nő egy terapeuta pontosságával és a filozófus mélységével elemezte a saját tragédiáját.

– Láthatatlan cérnával? – ismételtem. Hangom halk volt, szinte suttogás, miközben fürkésztem csodálatosan szép, mandula formájú szemeit. – Ez egy nagyon erős kép. Olyan, mintha valaki tudatosan csinálná.

– Hát persze – mondta –, és a Duna felé fordította tekintetét. – A legtöbb sebet mi magunk ejtjük magunkon, Viktor. Csak azért, hogy elkerüljük az igazi fájdalmat. Az a fájdalom, ami elvágja a biztos életet. Ezért ülök itt és figyelem, ahogy a víz hömpölyög.

És megvan! Itt a regényem. Házasság. Eltitkolt másság. Hazugságban való létezés. Felismeréssel kezdődő, múltat elengedő, hátrahagyott. Újrakezdése. – Kedves Viktória, „I’m sorry”, hogy szólíthatom? Viktória, Viki? Mert, mint tudjuk, nem mindegy. Máskülönben kérném iciri-piciri türelmét – ekkor elővettem nadrágom zsebéből a telefonomat, felé mutatva. – Beírom jegyzetembe a történet kezdetét. Mert hátha hazafelé bármi történne, és a feledés homályába veszne. – Nagyon nem szeretném. – Majd leírtam noteszembe a kulcsszavakat, hogy otthon ezáltal az írás gördülékenyen folyjon.

– Tőlem – válaszolta Viktória, kissé hanyagul, mégis sok kérdőjellel ebben az egy szóban. Ő még nem tudta, hogy Viktor fejében már az ő sikertelen házassága kész regénnyé formálódik.

Most jobban megfigyeltem, nem csak a mandulavágású szemeit, nem csak a csodálatos, frissen mosott haját, hanem öltözékét, alakját és persze az egész lényét próbáltam felfedezni. Itt ült, folyton mosolygott, még a szemei is, és közben egy férfi elől menekült, s nem látszott a szomorúság, vagy csalódottság halvány sugara sem. Akárhogy is kerestem, arca mimikájában, vagy szemei sugaraiban. Nem. Sehol. Csak a természetes, mélyről jövő boldogság rezgését éreztem. Belső hangom, ami eddig a kiadóm dühétől rettegett, most a terapeutai hitemet tette fel kérdésnek. Egy terapeuta tudja: az emberi test nem hazudik.

– Jól van – mondtam, a jegyzetelő appot lezártam a telefonomon és a padra tettem. – Akkor szólítom Viktóriának. Mert az a név, ami most idehozta. De… – kissé előrehajoltam, belépve abba az intim szférába, amit az endorfinok már korábban megnyitottak. – A magyarázat nem illik az arcához. Az arca nem a tizenhárom év gyászáról beszél. Hanem a szabadulásról.

Viktória nevetett. Tiszta, rövid nevetés volt, mint egy kavics, ami a vízbe esik.

– Tudtam, hogy nem íróval van dolgom. – A válasz éles volt. – A szemével lát. A lelkemmel mi lesz, Viktor? Azt is beírja a jegyzetébe? Mert hát lelkem is van.

– Minden részlet érdekel. Meg szeretném írni a történetét. A valós történéseket és a lelke hömpölygéseit is.

Viktória ajkai elmosolyodtak, de a mosoly most hívogató volt, sejtető. A tekintete mintha felmért volna. Azt kérdezte: Megbízhatom ebben a férfiban? Majd lassan elfordult a Duna irányába.

– Tudja, Viktor – mondta, és a hangja most megenyhült, mint a szél, ami percekkel ezelőtt simogatta az arcunkat. – A lelkem hömpölygései Ön szerint irodalmi téma? Tudja? Van, hogy az csak egyszerűen fáj, mar, éget, szorít! Mégis… – Visszafordult. Ugyanolyan lassan és kecsesen, mint ahogy először közelített a padhoz. – Soha senki nem hívta a lelkem hömpölygésnek. Csak szorongásnak, dühnek, vagy hisztinek. – Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd bólintott. – Akkor legyen a lelkem Viktória. Mesélek. Valami van Önben. Így hirtelen úgy döntöttem, magának elmesélem. Legyen holnap a Westend Café Frei Cityben, 14:00 órakor.

A kijelzőn lévő jegyzetem, a kulcsszavakkal – Házasság. Másság. Újrakezdés. – hirtelen életre kelt. Gyomrom szinte lüktetett az izgalomtól. Tudtam, hogy megvan. Ő a következő múzsám.