Játékosok

Feltűnően csinos, kétgyerekes anyuka minden áldott reggel edzéssel kezdte a napot. Külön erre a célra beszerzett egy komplett edzéshez való stretch-ruhát, sportcipőt, fejpántot és mindent, ami annak a megkönnyítéséhez kell, hogy a testsanyargatás minél elviselhetőbb legyen. A legtöbb ismerőse, és baráti köre nem tudta mire vélni azt, hogy világ életében tökéletes, bombázó alakjához miért kell naponta akár több órán keresztül is kiadósan, és tartósan sanyargatnia önmagát.
Felvette a sportcipőt, befőttesgumival lófarkba kötötte vállig érő haját, fejpántját is felvette, majd okosórája digitális számlálóján ellenőrizte a súlyt, kalóriatáblázatot, és főként a kilométertávolságot, melyet már tervezett be, és a szokásos bemelegítő, nyújtógyakorlatok után előbb komótosan, majd fokozatosan gyorsítva futni kezdett. Még szerencse, hogy Szentendréhez közel költöztek, így volt egy kis turistáskodásra is alkalmas erdő, ahol bátran edzhette magát, a kutya sem látta.
Néha előfordult, hogy egy-két lelkesebb barátnője is elkísérte, ő pedig nem győzte figyelmeztetni őket, hogy bizony előfordulhat, hogy a kemény fizikai terep egyeseknek igénybe fogja venni fizikai állóképességét.
– Ugyan már kérlek drágám! Ne csacsiskodj! – mondogatták, majd amikor egy kisebb sziklás, dombos terepen futottak fel, ahol az ember jószerivel a tüdejét is nyugodtan kiköpheti, hiszen olyan meredek emelkedő, a mindig csinos, és sportos hölgy – többször előfordult –, hogy támogató jószándéka jeleként valósággal húzta barátnői karját, hogy valahogy felérhessenek a festői kilátást garantáló kisebbfajta magaslat csúcsára.
– Gyerünk csajok! A testmozgásért is meg kell szenvedni! – kocogott egy helyben, míg megvárta kifulladáshoz közeli barátnőit egy hangulatos pihenőövezetnél.
– Haha! Jó vicceid vannak Bogikám! Két órája is ezt szajkózod! – felelte totálisan elkápicsorodva, és kiadós, masszív verejtékezésében az egyik hölgyemény.

Viszont amikor végre felértek a kisebb magaslat tetejére, festői szépségű látvány tárult a szemük elé.
– Én azt mondom, hogy már a látványért megérte eddig eljönni! Nézzétek csak meg a magatok szemével, milyen fantasztikusan szépséges.
– Ez ám a látvány! – lelkendeztek többen is.

A csinos hölgy tovább futott, míg barátnői közül többen ismét nyügösködésbe kezdtek:
– Jaj ne! Még hány kilométert szándékozol teljesíteni? És mi lesz a holnapi nappal? – kérdezték kicsit neheztelve, ironikusan.
– Nézzétek! Tudom, hogy ki vagytok merülve, hiszen sokan most először vállalkoztatok ilyen edzésre, de nézzétek a jó oldalát! Meg fogjátok látni, hogy a befektetett munka előbb-utóbb mindig meghozza majd a gyümölcsét. – próbálta bátorítani, bíztatni őket, igaz a leghalványabb eséllyel, hiszen többen kicsit meg is éheztek. Valaki például el is felejtett reggelizni éppen azért, mert – gondolhatta –, így talán jobban fogja majd bírni a strapát.

Amikor jó harmincöt perc elteltével rendesen kifújták magukat, és visszazökkent a megfelelő pulzusszámuk is a helyére, következett a lejutás a dombtetőről.
Elsőként a csinos nő kezdett ismételt futásba. Jóformán nyugodtan rábízta magát a gravitációra, és hagyta, hogy sodorja a lába. Ugyanakkor minden esetben körültekintően a lábaira is nézett, mert a dombos, sziklás terepen bármelyik helyzetben könnyedén kificamodhatott az ember bokája.
– Na, csajok? Mi lesz már?! Gyertek bátran! Semmi vész! – szólongatta barátnőit, akik legszívesebben helikopterrel jöttek volna le a kacifántos dombtetőről.
– Jól van! Mindjárt megyünk! Odalent talizunk! – kiáltották utána többen is.

A csinos, sportos nő már árkon-bokron túljárt, mire barátnői rászánták magukat és óvatosan, lépésekben haladva lemerészkedtek a magaslatról, miközben azért nem voltak restek, és több pihenőt is szándékosan beiktattak.
A csinos nő könnyed, lazító kocogásra váltott át a kissé nehézkes, sziklás terep után, és bár sajogtak, zsibongtak a porcikái, mégis úgy érezhette, hogy tett valamit az egészsége megőrzése érdekében, és joggal lehet büszke, hogy még két gyerkőc után is úgy néz ki, mint egy bombázó szupermodell. Sokszor ténylegesen nem érthette, hogy a jócskán csupán csak a felszínes külsőséget preferáló világ egyáltalán mit is vár el tőle. Sokszor előfordult, hogy férjével hivatalosak voltak különböző média által is előszeretettel szponzorált eseményekre, így – magától értetődőnek tűnt –, hogy a villogó, barátságtalan vakuk kereszttüzében elvárták tőle, hogy minden álomgyönyörűséges, és tökéletes legyen. Aztán, hogy valójában mi van a felszínessé tett külcsín alatt igazából, az már a legtöbb szintén felszínes embert a legkevésbé sem izgatta, vagy érdekelte.

Úgy döntött, megvárja barátnőit, akik bizony jócskán lemaradtak, és kicsit még rá is játszottak, hogy le legyenek maradva. Addig megállt egy fából kifaragott pihenőpadnál és ámulattal nézte a Duna vizét. Valahogy tó, vagy tenger közelében mindig meg tudott nyugodni, ki tudta kapcsolni azokat a negatív, vagy éppen kellemetlen történéseket, amiből nem tudott fejlődni, és építkezni.

Így is beletelt háromnegyed órába, mire barátnői szinte egymást támogatva, egymásban tartva a maradék lelket lejöttek az izzasztó kaptatóról, és megtapsolták kimagasló teljesítményüket.
– Ez az csajszik! Nagyon büszke vagyok rátok! – gratulált nekik.
– Akkor most mi következik csajok? A Himalája, vagy a Mont Blanc?
– Haha! Jó vicceid vannak! – szuszogott egy teltkarcsú anyuka. – Ami engem illett, én most eszem valami finomat. Láttam odalent egy klassz kis éttermet! Ki tart velem?

Egyszerre legalább tíz ujj emelkedett a magasba. Hiába! Ha az ember éhes, akkor szigorú diéta ide, testedzés oda, mégiscsak az éhség győzedelmeskedik.
A csinos, sportos nő enyhe bosszúsággal, duzzogással fogadta, hogy legjobb barátnői őt is elcipelték a kerti lugasos étterembe, ahol megfizethető árak, és kiszolgálás mellett az ember annyit ehetett, amennyi szó szerint beléje fért.
– Oké, gyerekek! Ki mit kér? – kérdezte az egyikük, mire a legtöbben a halas flekkenre voksoltak persze kiadós adag rojsnival. A csinos nő csupán salátát kért magának, bár később azért mégiscsak megkóstolta a halat, igazán köret nélkül.

A kis baráti hölgytársaság tagjai kellemesen elfogyasztották jól megérdemelt ebédjüket, majd mindenki ment a maga dolgára. Persze mindenki megígérte, hogy legközelebb valami festői szépségű helyre mennek, ami nem lesz ennyire megterhelő második nekifutásra, ám a sportos nő valahogy megérezte, hogy az ígéreteket egyre nehezebb betartani, és megfogadni egy borzasztóan rohanó, idegőrlő világban.
Megölelték egymást, és elbúcsúztak égre-földre esküdözve, hogy majd még találkoznak az évben.

A csinos, sportos nő pedig úgy döntött, hazáig inkább kiélvezi a sétálás nyújtotta előnyöket, miközben rengetegen ismerték őt a városban, így aki barátságosan megszólította, azzal természetesen nagyon közvetlen, és szívélyes tudott lenni.
– Üdvözlöm, kedveském! Meséljen csak! Hogy halad a festménnyel? – érdeklődött nála egy nagymamakorú cukrásztulajdonos, aki olyan mennyei süteményeket tudott saját kezűleg készíteni, hogy aranyérmet érdemelt volna bármelyik versenyen.
– Csókolom, Marika néni! Hát haladok, haladok! Nem szeretnék semmit sem elkapkodni! Fontosnak érzem a színek harmóniáját. – vallotta be őszintén, ám az igazság az volt, hogy mióta kitört a nyári szünet, alig-alig maradt ideje arra, hogy két imádnivaló gyerkőc mellett a hobbijának is hódolhasson.
– Ne idegeskedjék, kedvesem! – paskolta meg lebarnult kezeit az idős asszony. – A dolgok mennek a maguk módján, és mi nem tehetünk egyebet, minthogy igazodunk hozzájuk. Nekem nagyon tetszenek a festményei! – felelte, majd sok szerencsét kívánt az alkotási folyamatokhoz.

A sportos nő mintha csak nagymamáját ölelte volna meg, szívből sugárzóan megölelte az idős asszonyt, és megígérte, hogy egy személyesebb jellegű festményt egészen biztosan készíteni fog számára is.
– Jaj, aranyosom! Hát az egy kész vagyon lehet! Nem érdemlek én ilyen drága dolgokat! – szabadkozott, de azért lelkében valósággal újongott, ha ajándékot kaphatott.
– De Marika néni! Annyi mindenben segített eddig is nekünk, hogy Ön mindent megérdemel! Jó egészséget, szép napot! – köszönt el mosolyogva tőle, és folytatta útját.

Kicsit izgatottabb türelmetlenséggel vetette le magáról az edzésben tökéletesen átnedvesedett holmijait, és szinte azonnal ecsetet és festékespalettát ragadott, mert azt érezte, valahogy muszáj kifestenie magából ezt a fantasztikus napnak a történéseit. Nem sokkal délután háromnegyed kettő felé a gyerekek is betoppantak a suliból. Az örökösen elfoglalt apjuk volt szíves, és elhozta őket. Éppen csokifagyit eszegettek, holott ezt is számtalan formában a férje szájába rágta, hogy az édességevésnek is megvannak a maga szabályai.
– Szia, anyuci! – üdvözölte őt előbb a nagyobbik kislány, és aztán a kisebbik fiúcska.
– Sziasztok! Kérlek, vigyázzatok a festékekkel, mert nagy a kupi! – igazából arra gondolt, hogy jó volna, ha most békén hagynák, mert nem akarja elpocsékolni az alkotási lázat, ami most még eleven tűzzel lángol benne.
– Gyertek, skacok! Ti is tudjátok, hogy anyátokat most nem lehet zavarni, mert ég a keze alatt a munka! – a férje, mintha szándékosan megnyomta volna cinikusan a ,,nem lehet zavarni” szótagjait, amitől az egész beszélgetés hangneme eltolódott.
– Drágám! Te is tudod, hogy nem úgy értettem! Imádlak benneteket, de most annyira szeretnék egy kis nyugalmat magam körül! Remélem, megértesz! – vett egy nagy levegőt.
– Persze, persze! Addig segítek a srácoknak a házi feladatban! Akkor később még látlak! – férje valósággal duli-fuli módján beviharzott a gyönyörűen berendezett, tágas házukba, és úgy vetette le márkás, olasz cipőjét, mintha dühös volna valakire.

Így is legalább két és fél órába került, mire az alkotási folyamat végre kiteljesedhetett, és megszülethetett a vásznon valami egészen összetett, és sziporkázóan új szívkavalkád, és perspektíva. Éppen az ecseteket, és a festészeti kellékeit mosta ki, és szeretett mindent pedáns rendben hagyni maga körül, amikor a család házi négylábú kedvence rontott be az ő béke szigetére, és rögtön két lábra állva belécsimpaszkodott, és nyalni kezdte az arcát.
– Jól van már, Folti! Tessék rendesen viselkedni! Ülsz, ha mondom! – mindhiába! Kutyasétáltatási idő volt, és ha egyszer az állat hozzászokott az időbeosztáshoz, jobban működött, akár egy halálpontos svájci óramű.
– Jól van! Ne nyálazz össze! Mindjárt megyünk! Ne türelmetlenkedj! – akár egy rendetlen, vagy éppen szófogadatlan gyerek, szinte alig bírt a kedvencükkel, mire levette a fogasról a nyakörvet, felcsatolta és le nem vitte sétálni a kutyust. Gondolta: legalább kicsit ő is átgondolhatja magában gondolatait.

Mire bő negyven perc múlva visszajöttek, a két imádnivaló gyerek patyolattisztán üldögélt az ebédlőben a családfővel, és várták a megérdemelt vacsorát.
Most jutott csak eszébe, hogy jószerivel egész nap annyira le volt kötve, el volt foglalva, hogy teljesen kiment a fejéből, hogy mit egyenek vacsorára.
– Jaj, drágáim! Ne haragudjatok, de teljesen elfelejtettem! Mit szólnátok, ha rendelnék egy nagyméretű, négyszemélyes pizzát, vagy amit szívesen megennétek? – kérdezte előbb férjére, majd gyerkőceire nézve kicsit félve, és kétségbeesetten.
– Hurrá! – ugráltak a széken mind a két gyerkőc. Szemlátomást felvillanyozta őket az ötlet, hogy nem kell anyuka gasztronómiai műalkotásait enniük, hanem ehetnek helyette pizzát is. Valósággal ragyogott a tekintetük. A családfő azonban komolyan, komoran ült az asztalnál. Enyhe neheztelés, és bosszúság tükröződött az arcán, mint aki nem ehhez a magatartáshoz szokott.

Végül expressz futárszolgálattal nagy óriásméretű pizzát rendeltek, és öröm volt nézni is, ahogy a gyerekek aprócska szája maszatos, foltos lett a bazsalikomos paradicsomszósztól. Mikor végeztek a vacsorával, az anyuka megfürdette előbb a kisebbik gyerkőcöt, majd a kislányt, és lefektette őket. A férje átment a nappaliba, és berakott magának egy akciófilmet a DVD-lejátszóba! Általánosságban mindig ezt csinálta, ha mérges volt, vagy bármi mással nem volt megelégedve.
– Mondd csak, édesem? Te most haragszol rám?! – állt meg előtte keresztbe font karral a feleség.
– Ugyan már! Miért haragudnék? Teljesen szokványos este volt! – duzzogó hangja nem tudta megtéveszteni párját. Jól kiismerték egymást az elmúlt évek alatt.
– Nézd! Nagyon sajnálom, hogy elfelejtettem a vacsit, de olyan jól sikerült a mai nap, és sokat beszélgettem legjobb barátnőimmel! – mondta meg az igazat.
– Örülök! – kezdett szörfölgetni a sportcsatornák között egykedvűen a férfi.
– Most mérges vagy, de igazán megérthetnél! Szeretnék én is egy kis… függetlenséget magamnak… – egyszerűen csak kipattant belőle, ami miatt a férfi megneheztelt rá.
– Akkor most költözzek el, és bízzam a srácainkat az anyádra?! – szarkazmusa cinikusan feszült a levegőben.
– Nagyon jól tudod, hogy nem erre céloztam! Olyan jól meg tudjuk szervezni a mindennapjainkat! Sajnos vannak, és még valószínűleg lesznek ilyen napjaink! Ehhez hozzá kell szokni! Én például sosem teszem szóvá, amikor a haverjaiddal elmész sörözni!
– Mostanság ez nem jellemző, mert el vagyok havazva melóval!
– Figyelj! Nem kellene ilyes bagatell dolgokért máris a falnak menni! Imádlak benneteket, de szeretnék egy kicsit önmagammal is foglalkozni!

Aznap többet már nem beszélgettek erről. Mindketten mély álomba zuhantak, majd másnap a hölgy százszálas álomszép rózsacsokrot kapott egy kis ajándékkártyával, amire az volt írva: „Imádlak”