Kevin McCallister karácsonyi ajándéka
Fekete Ida Virág
Kevin McCallister karácsonyi ajándéka számomra
December 23-án reggelre hófehér hó lepte be a tájat.
Lám-lám – nyugtáztam magamban örömmel –, mégis fehér karácsonyunk lesz!?
Legalább lesz egy kis plusz örömöm is az ünnepek alatt.
Szomorú volt pont a hangulatom, mert
unokám aznap jelentette be kamaszos
hangnemben, hogy a közös mézeskalács-sütögetése – ami szinte hagyomány volt már nálunk minden karácsonykor – az idén először elmarad, mondván: ő nem akar már ilyen dedós dolgokat!
Nem volt mit tennem, szomorúan vettem tudomásul, hogy a gyerek bizony kezd felnőni!
(Az utóbbi időben sajnos eltávolodtunk egymástól.)
Karácsony másnapjára váratlanul az unokám megbetegedett, és mivel szülei dolgozni mentek éjszakára, megkért, hogy aludjak náluk, ne legyen otthon egyedül az ünnep alatt.
Elmentem tehát, hogy ott töltsem el az estét. Örvendezve fogadott, és lelkesen így szólt hozzám:
– Tudod mit, mama! Mi lesz a ma esti programunk?
– A Reszkessetek, betörők! című film második részét fogjuk megnézni.
– Na ne! Hiszen már legalább százszor láttuk! – próbáltam a film ellen érvelni, de hasztalan.
Eljött az este, bekészítettük a filmnézéshez oly nélkülözhetetlen pattogatott kukoricánkat, és mellé a szintén elmaradhatatlan kólánkat.
Megkezdődött a film, és furcsa módon mind a ketten akkora érdeklődéssel néztük, mintha most látnánk először.
Ugyanolyan felszabadultan és nagyokat nevettünk a főszereplő Kevin cselszövésein, mint régen.
A sok mókás dolog közben eszünkbe jutottak a mi közös emlékeink is. Nosztalgiázni kezdtünk a régi, szép együtt eltöltött időkről és az ő gyerekes csínytevéseiről.
Felelevenítettük, mennyi jópofa dolgot játszottunk együtt, és hogy milyen jók voltak azok az idők.
Egy idő után a filmnézést felváltotta egy jó kis beszélgetés.
(Különben meg amúgy is tudtuk szinte a film minden egyes részletét.)
A sok közös élményünkre való visszaemlékezés hatására újra közelebb kerültünk egymáshoz.
A karácsony esténk ugyanolyan fényesen ragyogott, mint amikor a mézeskalácsokat sütögettük együtt.
Köszönöm neked, Kevin McCallister, hogy visszahoztad számomra az elveszettnek hitt időt.
Valahol azt olvastam, hogy a legszebb ajándék, amit az ember egymásnak adhat, az az idő! Egyetértek ezzel a mondással.
A szeretettel eltöltött idő egymással mindennél fontosabb.
A fehér karácsony ugyan továbbra is csak illúzió maradt, ugyanis a hófehér takaró nagyon gyorsan elolvadt, de az unokámmal eltöltött szeretetteljes este mindenért kárpótolt.
Ezek után már én is azt mondom:
„Nincs karácsony Kevin nélkül!”
December 23-án reggelre hófehér hó lepte be a tájat.
Lám-lám – nyugtáztam magamban örömmel –, mégis fehér karácsonyunk lesz!?
Legalább lesz egy kis plusz örömöm is az ünnepek alatt.
Szomorú volt pont a hangulatom, mert
unokám aznap jelentette be kamaszos
hangnemben, hogy a közös mézeskalács-sütögetése – ami szinte hagyomány volt már nálunk minden karácsonykor – az idén először elmarad, mondván: ő nem akar már ilyen dedós dolgokat!
Nem volt mit tennem, szomorúan vettem tudomásul, hogy a gyerek bizony kezd felnőni!
(Az utóbbi időben sajnos eltávolodtunk egymástól.)
Karácsony másnapjára váratlanul az unokám megbetegedett, és mivel szülei dolgozni mentek éjszakára, megkért, hogy aludjak náluk, ne legyen otthon egyedül az ünnep alatt.
Elmentem tehát, hogy ott töltsem el az estét. Örvendezve fogadott, és lelkesen így szólt hozzám:
– Tudod mit, mama! Mi lesz a ma esti programunk?
– A Reszkessetek, betörők! című film második részét fogjuk megnézni.
– Na ne! Hiszen már legalább százszor láttuk! – próbáltam a film ellen érvelni, de hasztalan.
Eljött az este, bekészítettük a filmnézéshez oly nélkülözhetetlen pattogatott kukoricánkat, és mellé a szintén elmaradhatatlan kólánkat.
Megkezdődött a film, és furcsa módon mind a ketten akkora érdeklődéssel néztük, mintha most látnánk először.
Ugyanolyan felszabadultan és nagyokat nevettünk a főszereplő Kevin cselszövésein, mint régen.
A sok mókás dolog közben eszünkbe jutottak a mi közös emlékeink is. Nosztalgiázni kezdtünk a régi, szép együtt eltöltött időkről és az ő gyerekes csínytevéseiről.
Felelevenítettük, mennyi jópofa dolgot játszottunk együtt, és hogy milyen jók voltak azok az idők.
Egy idő után a filmnézést felváltotta egy jó kis beszélgetés.
(Különben meg amúgy is tudtuk szinte a film minden egyes részletét.)
A sok közös élményünkre való visszaemlékezés hatására újra közelebb kerültünk egymáshoz.
A karácsony esténk ugyanolyan fényesen ragyogott, mint amikor a mézeskalácsokat sütögettük együtt.
Köszönöm neked, Kevin McCallister, hogy visszahoztad számomra az elveszettnek hitt időt.
Valahol azt olvastam, hogy a legszebb ajándék, amit az ember egymásnak adhat, az az idő! Egyetértek ezzel a mondással.
A szeretettel eltöltött idő egymással mindennél fontosabb.
A fehér karácsony ugyan továbbra is csak illúzió maradt, ugyanis a hófehér takaró nagyon gyorsan elolvadt, de az unokámmal eltöltött szeretetteljes este mindenért kárpótolt.
Ezek után már én is azt mondom:
„Nincs karácsony Kevin nélkül!”
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!