Az utolsó szüret

Tizenkét éves voltam akkor — egy gyermek, aki még játszik, de néha már vannak felnőttes gondolatai is, és őszintén ragaszkodik mindenhez, ami szép és emberi.
Az év számomra fontos eseményére, a SZÜRETRE készültünk.
Szándékosan csupa nagybetűvel írtam le ezt a szót — hogy miért, történetem végén majd ki fog derülni!

Nagymamámnak volt egy takaros kis szőlője a hegyen, ami még a dédszüleié volt, és nemzedékről nemzedékre öröklődött.
A szőlőben töltöttük az összes hétvégénket cseresznyevirágzástól lombhullásig.
Nem unatkoztunk, tennivaló akadt bőven.
Minden évszakban volt valami bűbáj, amiért érdemes volt ott lenni.

A szüret napja valamikor egy október eleji hétvégére volt kitűzve, hiszen hétközben mindenki dolgozott, és csak akkor volt szabadnapos a gyárakból.
Gyönyörű szép, őszi napsütéses időre ébredtünk korán reggel — mintha még az időjárás is tisztában lett volna azzal, hogy ma bizony illik jó időnek lenni!

Kipattantam az ágyból frissen — bezzeg most egy szem álom sem volt a szememen, nem úgy, mint amikor iskolába kell menni!
A szőlőhöz vezető út nem volt egyszerű: göröngyös, kátyús, rögös és meredek.
Felpakolták a lovas szekérre a puttonyokat, vödröket. Az öregebbjének megengedték, hogy a lovas mellé felüljön, majd a kehes ló elindult velük.
Természetesen eszem ágában sem volt a szekéren utazni! Gyalogosan jóval hamarább kiértünk a szüleimmel. Félúton nevetve előztük meg őket.
Cseppet sem bántam, hogy miattuk még nem kezdődött el a szőlőszedés.

Ugyanis a szőlővel szembeni dombon volt az én különös mesebirodalmam: egy mesebeli almafa, amiről egy mesekönyvben olvastam.
Az almafa égig ért, és a törzséhez egy érdekes, hosszú karó volt támasztva, aminek a tetejére kosárkaszerű tárgyat illesztettek, amivel az almákat szép óvatosan le lehetett szedegetni.
Nekem sose engedték meg, hogy az almát levegyem, mert féltettek. Különleges alma volt — nem véletlen, hogy mesét írtak róla!

Alighogy odaértünk, azonnal az almafámhoz siettem, és sikerült egy almát lecsennem az égig érő almafa tetejéről.
Már ez a tett is olyan örömet okozott, hogy a szívem izgatottan zakatolni kezdett.
Elrejtettem jól, meg ne lássa a nagymamám.

Időközben megérkeztek a többiek.
Kiosztották a puttonyokat és vödröket, és elindultunk fel a dombtetőre.
Ezzel megkezdődött a szüret — mindig a dombtetőről, fentről lefelé!

A szőlőlevelek a sok napsütéstől már megsárgulva és szárazon zizegtek a tőkén, de a szőlőszemek!
Kövéren és fényesen mosolyogtak rám az óriásira nőtt szőlőfürtökről.
Soronként többfajta szőlő is termett. Nagymamám persze jól tudta, melyik az én kedvencem — és érdekes módon mindig abba a sorba állított be szüretelni.
Mosolyogva rám nézett, és kedvesen mondta:

— Na kislyányom, ha a két vödör tele lesz, az lesz a te ajándékod!

Odalent, a szőlősdomb aljában sem tétlenkedtek.
Az idősebb asszonyok gulyást rotyogtattak hatalmas nagy üstben.
A férfiak pedig előkészítették a hordókat, a szőlőprést és a darálót mustkészítéshez — persze sutyiban, hogy az asszonyok meg ne lássák, egy-két pohárka óbort is lehörpintettek!

Mire az ebédidő elérkezett, már több mint a felénél tartottunk a soroknak.
Hatalmas kolomppal jelezték, hogy mehetünk végre ebédelni.
A munkától kipirultan, elfáradva, de jókedvűen leültünk, és jóízűen kanalaztuk a levest — egészen addig, míg nagymama meg nem szólalt.
Szót kért mindenkitől, és remegő, de határozott hangon bejelentette, hogy fontos mondandója van.

Mindezt annyira komolyan tette, hogy mindnyájan éreztük: valami igen súlyos dolog lóg a levegőben.

— Ez az UTOLSÓ SZÜRETÜNK. A SZŐLŐT ELADOM — mondta, és közben kézfejével a legördülő könnycseppeit igyekezett szégyenlősen elrejteni.
Mert ő egy kemény parasztasszony volt, aki nem szívesen mutatta ki mások előtt az érzéseit.

Ettől a mondattól a kezemben a kanál megállt a levegőben, majd hangos csörömpöléssel az üstbe csapódott.
Felugrottam és bánatomban kiszaladtam a mesealmafámhoz — úgy éreztem, ki kell szaladnom a világból.
Leültem az almafám tövébe, és csendesen sírdogáltam, pedig leginkább ordítani szerettem volna.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, egyszer csak egy simogató kezet éreztem a hajamon. A nagymamám volt.
Csendes és szomorú hangon így szólt hozzám:

— Na kisasszony, így sosem lesz a vödröd tele! Tudod, mit tanítottam neked? A munkát, amit elkezdünk, be is kell fejeznünk. Jusson mindig eszedbe ez, valahányszor rám gondolsz!

Felálltam, és sírva kérlelni kezdtem:
— Drága nagymami, könyörgöm, ne add el! Segítek én megművelni! — mondtam kétségbeesetten, de ő hajthatatlan volt.

— Gyerek vagy te még ehhez, nem értheted meg! Én öreg vagyok már a sok munkához, a család pedig nem ér rá erre, nem vállalja senki.
Ne búsulj, olyan szorgos, szeretetre méltó emberek veszik meg, akik majd szépen gondját viselik és tovább művelik.

Hiába volt minden könyörgésem, hajthatatlan volt mindenki — a szüleim is.
Életemben akkor csalódtam először úgy igazán a felnőttekben.
Nem tudtam épp ésszel felfogni, hogyan tudnak megválni ilyen könnyedén életük és múltjuk legfontosabb részétől.
Nekem a szőlő elvesztése olyan volt, mintha a lelkemből téptek volna ki egy darabot.

Hát ezért írtam csupa nagybetűvel, hogy:

SZÜRET.