Amikor egy indulat kirobban

Ez nem afféle csihi-puhi volt, mint a legtöbb sziruposan elkészített hollywoodi akciófilmben, ahol – tudvalevően – csupán csak a főszereplőn vannak apróbb-kisebb, szinte karcolásértékű sebek. Nem, ez azért masszív, alvilági bunyó volt, amit rendre kivétel nélkül mindig vadbarom emberek kezdenek el, akik önmagukat is utálják, megvetik, és ha nekik nem úgy alakul saját életük, ahogy szeretnék, hát akkor már más se kaphasson ebben semmilyen lehetőséget.

Ropogott a csont, fröccsent a vér – főként az ajkakból serkent ki bőségesen. Mint minden, ez is egy pitiánernek látszó, aprócska szóváltással kezdődött a Szent István körúton, a Vígszínházhoz közel, melyre a pesti bohém éjszakában még mindig nem lehetett az emberek többsége eléggé felkészülve.

Dobek Richárd szabályosan nem tűrte el, hogy a villamosmegállóban néhány részegeskedő, kódorgó kamasz szabályosan inzultálta az utasok mellett jóformán mindenkit, akivel csak összefutottak.

– Te rohadék! Anyádat! – mondogatta a fiatalok kis kompániája, majd egy csinos, harmincas hölgyet pécéztek ki maguknak, és azonnal leszólították:
– Na mi van, kisanyám? Elfogyott a cumipénz?!

Fülsértően röhögtek, és nagyon úgy nézett ki, hogy egykönnyen már csak azért sem fogják senki kedvéért sem abbahagyni.

Richárd éppen barátnőjét és annak barátnőit kísérte el a színházba egy romantikus vígjátékra, és már éppen készültek a hazafelé vezető útra, amikor a fiatalember fülét önkéntelenül is megütötte az obszcén, szemétkedő szöveg. Közölte barátnőjével, hogy maradjon a többi lánnyal, és ne csináljon semmit, majd ő elintézi.

– Ricsi! Kérlek… a végén rosszul jársz… – karolt belé, és nem akarta elengedni párját.

– Figyelj, Kati! Tudom, hogy félsz, mert én is félek, de valakinek muszáj cselekednie is, különben a rosszak győznek! – azzal óvatos gyöngédséggel lefejtette barátnője aprócska kezeit a kabátjáról, és igyekezett hangtalanul mozogva a kisstílű, agresszív kamaszcsoport hátába kerülni.

– Jó estét, srácok! Hogy ityeg?! – kérdezte mindannyiuktól, mire a kamaszok többsége elengedte a harmincas nőt, és hirtelen kört alkotva Richárdot kezdték körbevenni.

– Mit bugyogsz, te szarzsák?! – kérdezte az egyik srác, aki jócskán be lehetett állva, mert valósággal bűzlött a masszív szesztől. Ki tudja, mit ihatott össze?

– Nézzétek, srácok! Nem akarok balhét! Miért nem húztok szépen haza?! Mindenki menjen a maga dolgára, és nem történt semmi! – később rögtön megérezte, hogy ezt az utolsó mondatot talán mégsem kellett volna kimondania, mert máris előkerült néhány kés és boxer.

Richárd legelső gondolata az volt, hogy honnan a fenéből szereztek ezek a kis pisisek ilyen veszélyes fegyvereket, amikor váratlanul az egyik máris hadonászni kezdett előtte borotvaéles pengéjével, és látszólag minden idejét lefoglalta az, hogy Richárdot megsebesítse:

– Te rohadék geci! Beszóltál nekünk, mi?! Most megdöglesz!

Azonnal rá akart ugrani. Gyilkos pillantások követték. A legtöbb kamasz máris hajrázni kezdett, és veszettül drukkolt annak az agresszív, kiszámíthatatlan és nagyon is kegyetlen kamasz srácnak, aki meglóbálta a gyilkos pengét.

Richárd ösztönszerűen, villámsebesen ismerte fel az adott helyzetet, és azt a tényt, hogy ez bizony már korántsem tréfadolog. Azonnal elhajolt, és megpróbálta hárítani előbb a kamasz srác kezét, amelyben a fenyegető acél fityegett, majd kifacsarni annak karjából a pengét.

– A rohadt kurva anyád! – kiáltotta a kamasz, amikor fájó kezét, majd egész karját kezdte fájlalni, majd odaszólt a többi fenegyereknek, akik megdermedve, tétlenül álltak ott, és semmit sem mertek csinálni. – Mire vártok, ti kibaszott idióták, mi?! Azonnal kerítsétek körbe!

Adott utasítást, de senkinek sem volt se mersze, se bátorsága Richárddal kikezdeni.

– Figyelj! Állítsd le magad! – igyekezett győzködni a kamaszt Richárd, aki eleinte – legalábbis – férfias kakaskodásnak vélte ezt a szóváltásból kialakult, de most már élet-halál harccá váló csetepatét. – Jobb, ha nem sérül meg senki! Érted?!

Ám a kamasz srác ezzel mit sem törődött. Eltökélte, hogy ha fene fenét eszik is, ma este itt vér fog folyni a pokoli indulatok oltárán.

– Te rohadt kis geci féreg! Azt képzelted, hogy megúszod ezt?!

Újra támadott, látszólag teljesen sikertelenül, mert Richárd macskaügyességgel ugrott, majd tért ki az útjából. Azonnal ökölbe szorította kezét, és sikeresen bevitt egy közepes ütést a kamasz gyomrába, amitől az menten összeroskadt, és mindkét kezével erősen szorítani kezdte hasát.

– A jó édes anyádat, te féreg! Ez kurvára fájt! – kezdett fetrengeni a földön, majd elejtette a gyilkos pengét.

Richárd azonnal elrúgta a kést, amely végigszánkázott az úttesten, és a főútvonalon állt meg, ahol szinte másodpercenként jöttek-mentek az egyre türelmetlenebb autósok.

– A kurva életbe, a késem! Elvetted a késemet, te faszkalap! Az apám ki fog nyírni! – nagy nehezen két kézre állt, majd feltápászkodott.

Richárd szíve szerint segített volna neki, hiszen egy részeg kamasz sosem tudja, hogy mit tesz, ám ez a nyurga kamasz maga volt a megtestesült, elvetemült gonoszság, így – legalábbis egyelőre – kivárta, hogy mi fog történni.

A nyurga kamaszon mintha rettegő félelemérzet vonult volna át. A volt szánalmas, pitiáner haverjai, akik kezdetben legalábbis támogatták, addigra már mind egy szálig lekoptak és elhúztak innen, így számolnia kellett az elkeserítő helyzettel, hogy totálisan magára van utalva.

Elkezdett a főútvonal irányába botorkálni, hátha megleli féltve őrzött, gyilkos pengéjű kését, ám az első süvöltve száguldó autó másodpercek tört része alatt elütötte. Akkorát repült nyúlánk teste, hogy csupán a főútvonal közepe felé ért földet rongybabaként.

Richárd barátnője mindvégig a közelben volt, és heves szívdobbanásokkal, féltő aggodalommal nézte, mi történik párjával. Annyira ideges és aggódó volt egész lénye, hogy a barátnői közül – bár többen felajánlották, hogy mellette maradnak, amíg legalábbis a csetepaté véget ér – Kati mindenkit hazaküldött, mondván, ez senkire sem tartozik.

– Jaj, ne hülyéskedj már, csajszi! Csajos barátnők vagyunk! Mindenki egyért, egy mindenkiért! – jelentette ki az egyik talpraesettebb hölgyemény.

Kati kéztördelve kísérte figyelemmel még így is a vészjósló eseményeket:

„Mi lesz, ha szerelmével történik valami visszafordíthatatlan katasztrófa? Vagy ha annyira megsebesül, hogy elvérzik stb.” – baljóslatú gondolatok kerítették másodpercek alatt tartósan hatalmukba.

Richárdnak is jócskán földbe gyökerezett a lába, hiszen szemtanúja volt az esetnek. Most viszont erősen gondolkodóba esett, hiszen ha kijönnek a rendőrök, és nem tud elfogadható magyarázattal szolgálni arra nézve, miként kezdődött a szóváltással egybekötött verekedés, amely aztán végül tragédiába fulladt, a végén lehet, hogy őt is rácsok mögé dugják, mint általában azokat, akik rossz helyen voltak rossz időben.

Kati rögtön odarohant hozzá, hogy érezze testét, és azt, hogy nem esett semmi baja.

– Ugye nem sérültél meg, Ricsi? – kérdezte pityergős, halálra rémült hangon, megrémült tekintettel.

– Nem, dehogy! Ugyan már! – legyintett. – Viszont azt a szerencsétlen kamasz srácot, aki meghalt, azt sajnálom, mert egy ilyen verekedés senkinek sem jó! Most az a kérdés, hogy várjuk meg a rendőrséget, vagy menjünk haza? – kérdezte, ám valójában önmagához intézte a kérdést.

– Szerintem jobb, ha megvárjuk a rendőröket, elvégre tudjuk, hogy mi történt! De azért félek… – jegyezte meg Kati, miközben szorosan magához szorította párját.

Richárd és Kati megvárták a kiérkező rendőröket, akik máris mindenkit kihallgattak. Amikor kettőjükre került a sor, szinte valósággal ledermedtek, de azért mindent elmondtak az egyenruhás embereknek. Így is bő negyvenöt percbe telt, mire elmehettek a helyszínről.

Villamosra szálltak a sűrű, komor városban, és hazamentek közös lakásukba. Később Richárd sehogy sem tudott aludni, és Kati sem. Felkeltek, kivonultak a kiskonyhába, és kislámpa mellett jó alaposan kivesézték a történteket.

Vajon ennek tényleg így kellett történnie? Vajon az ember mennyire irányíthatja a bizonytalan jövőjét és sorsát? – kérdezgették egymást, mire hamar hajnal lett.