Álom vagy valóság?

Álom vagy valóság? Kérdeztem meg magamtól, mikor magamhoz tértem. Nehezen felültem rusztikus ágyamban, majd körbe pillantottam őt keresve. Hiába forgattam a fejem nem láttam sehol. Nem értem, hol lehet? És én hol vagyok? Felálltam, kicsit nehezen mozogtam enyhe fejfájással , de tovább lépkedtem az ajtó felé. Kinyitottam és egy hosszú folyosót láttam magam előtt. Mindkét oldalon festmények lógtak, a kő padlón egy régies rongy szőnyeg terült el. A semmiből meghallottam egy lágy hangot , aki a nevemet mondogatta – Amélia, kérem menjen vissza a szobájába, mindgyárt viszem a reggelijét.
Válaszolni nem volt erőm, kiléptem a szőnyegre és elindultam a folyosón. A festmények csodaszépek voltak, de senkit nem ismertem fel kik lennének. Egy elágazáshoz értem, nehéz döntés, merre menjek? Jobbra vagy balra? Elindultam a balra vezető folyosón a végén egy régi, deszkás ajtó volt. Csak reménykedem, hogy nem egy mosdó lesz, hanem valaki lesz bent, aki tudja hol vagyok. Lenyomtam a kilincset és benyitottam. Ott állt ő.
-John, végre! Hol vagyunk? És te hogy hogy itt vagy?
Mire odaértem hozzá és átölelhettem volna, eltűnt.
Álom volt.
Felültem és éreztem, ahogy a könnyeim lefolynak az arcomon.
Nem lehetett John, ő már elhagyott engem. El kellene engednem. Sírásban törtem ki, amit a telefonom csörgése zavart meg.
-Amélia, hol vagy? Kilencre beszéltük meg a talit. – szólt Eliza a barátnőm. Egy hang sem jött ki a torkomon, csak egy sóhaj, majd folytatta – ó ne, várj! Veszek piát, mindgyárt ott vagyok!
Én csak néztem magam elé. Hogy tudta Eliza egy sóhajból, hogy baj van?
Mindenkinek ilyen barátnőt kívánok, gondoltam, majd elcsoszogtam ajtót nyitni.