A kiskutya

Miklós a verandán üldögél, karján a nyomkövetős óra. Amivel segítséget is tud kérni, ha szükséges. Nem ő akarta, unokái, gyermekei ragaszkodtak hozzá, ha már az erdő közepén él egyedül. Neki esze ágában sincs bárkire is ráakaszkodni, még akkor se, ha tényleg szüksége lenne rá. Mondják többen is, súlyos demenciával küzd, és nagyon nem kéne neki az erdő közepén egyedül élnie. Ebből ő nem sokat vesz észre. Igen, elfelejt néha dolgokat. Na jó, már nem csak néha és alkalmanként, hanem állandó jelleggel. Igazából semmit sem felejtett el, mindenre tökéletesen emlékszik. Nem, nem ezzel van problémája. Hanem a rendszerezéssel. Valahogy olyan érzés, mint mikor a garázsban mindenhez van külön szerszáma, viszont valaki elvitte volna a polcokat. Az összes cucc a garázs közepén egy kupacban, teljes káoszban. Nos, gondolatai, emlékei valahogy pontosan így vesznek el koponyájában. Ha ránéz egy szerszámra, pontosan tudja, mire való, mit kell kezdeni vele, ha az orra előtt van. Valahogy így működik agya is. Azt mondják okos emberek, ez nála súlyos fokú demencia. Pedig ezt ő nem így érzi. Valamikor híres volt hihetetlen memóriájáról. Nos, ez már sajnos a múlté. Elvitte öregsége láthatatlan szele. Ha látja, mit akart csinálni, akkor azonnal beugrik neki, mit is kell csinálnia, nem felejti el, akkor teljes a funkcionalitása.

Most látja a felemelkedő füstöt a hatezer hektáros erdőben, látja a majd húszméteres lángokat. Kimondja hangosan az első szót, ami eszébe jut.

– Tűzvihar!

Nyugalmazott tűzoltóként pontosan tudja, ez mit jelent. A fejében a köd felszállt. Tudja jól, ezt ő nem élheti túl. Öreg már, felszerelése nincs, és a tűzvihar rendkívül gyors. Megnyalta ujját és felfelé tartva megnézte a szélirányt, majd a felfelé szálló füstöt. Negyedóra, és ide ér a pokol maga.

Elővette műholdas mobiltelefonját, majd a tűzoltóságot hívta. Bemutatkozott Krasznán Miklós nyugalmazott tűzoltóparancsnokként, majd szakemberként célirányosan megadta a szükséges adatokat, információkat. A vonal másik végén lévő diszpécser egy pillanat alatt levette, aki telefonált, valóban igen tapasztalt tűzrendészeti szakember lehet. Ám de nem tűnt neki fel Miklós mentális betegsége, valóban súlyos fokú demenciája. Miklós éppen csak be tudta fejezni, mikor a vonal megszakadt.

Akkor a veranda előtt álló nagy teljesítményű terepmotorbiciklire nézett. Két sisak van rajta. Igen, ez nem az övé! A fejében a káosz kezdett kitisztulni. Unokája és barátja látogatták meg őt, itt a vadon közepén. Ám de ők nincsenek sehol! Hangosan kimondta a nevüket, ez szinte mindig segít neki rendet teremteni koponyáján belül.

– Ivettke és Peti. Ismét felszállt egy ködfátyolszakasz agyáról. Igen, Ivettke és Peti meglátogatták őt ma és lementek a vízeséshez. Veszélyben az életük! Jött a felismerés. Azonnal adrenalinnal teltek meg öreg tagjai. Újra kimondta hangosan az első gondolatát.

– Segítenem kell nekik! Ők a jövő és én a múlt. Én a múlt, az erős múlt! Ellentűz! Menekülés! Már csak tíz percük van!

És az agyában lévő káoszból katonás rendbe állt egy információcsomag. Igen, ő a park tűzoltóparancsnoka volt évekkel ezelőtt. Ellentüzet kell gyújtania és értük menni. Ám de autóval szó se lehet, mert arra nincs erdei út. Elővette unokája fényképét, amit a fiatal pár az eljegyzéskor adott neki. Megint hangosan kimondta, és ez megint segített. Egy másik emlékcsomagra tisztán emlékezett, mintha csak ott lenne.

– Eljegyzés, igen. Ivett állapotos. Ki kell hoznom őket onnan, ellentüzet kell gyújtanom! Demencia! Beteg vagyok! Kell valami, ami segít nem felejteni! A kép! A képre ránézek, segít emlékezni.

Ránézett a kezében tartott fényképre, majd a veranda előtt álló nagy teljesítményű terepmotorra. Újabb emlék került elméjébe, képzeletbeli szemeivel látta a futamot. Igen, valamikor ő részt vett az Európa-bajnokságon, igen! Bajas European Championship (Bajas Eb) bajnokságon elindult, a FIM EUROPE szervezésében volt, és ő versenyzőként részt vett rajta. Nem, nem ért el helyezést. Ám de végigcsinálta azt az enduró szakosztályban, úgy negyven éve! Igen, már látta is az unokája ezeregyszáz köbcentis Triumpfjának minden előnyét, amit a modern technika vívmányai mára elértek.

– Értük mész, Miklós! Erős vagy, és nem fogod elfelejteni! Az unokádért, a jövőjükért, a babájukért!

Miklós magának is hazudott, tudta jól. Ám de azt is tudta, az igazságot el fogja pillanatokon belül felejteni. A gyerekek fényképével a kezében lépett a terepmotorhoz, a kulcs a zárban, csak el kell fordítania. Fogy az idő, menni kell! Kimondja megint hangosan, nehogy elfelejtse.

– Értük mész, te vén trottyos! Szükségük van rád! Csapdába esnek a vízesésnél! Onnan nincs menekvés. Ellentűz kell! Most decemberben lesz az esküvőjük!
Miklós küzdött akadozva működő elméjével. Gyufát gyújtott és a puskaporszárazságú fenyőtűvel borított avarba dobta. Belekapott a szél, és pillanatok alatt kétméteres láng indult a vízesés felé, amerre a szél fújt. Ekkor vörös helikopter repült el a háza felett, hatalmas vízzel teli ponyvát szállítva a tűzfészek felé repült. Miklós gyermeteg mosollyal nézte a felette elhúzó dübörgő masinát.

– Tűzoltóparancsnok voltam.

Mondta ki hangosan, elfelejtve egész eddigi tervét. Majd csodálkozva nézett a távolban felszálló, egyre közeledő füstoszlopra. Akkor vette észre, tőle pár méterre is ég minden, a vízesés felé tart. A helikopter úton van, tehát tudnak a tűzről, neki azt nem kell bejelentenie. Már nem tűzoltóparancsnok, nyugalmazták. A betegség, igen, amiatt. Mindent elfelejt. Azt mondják demencia, pedig egy fenét. Ő igenis mindenre emlékszik. De mit keres itt ez a terepmotor?! Miért ég a háza melletti avar?! Akkor a kezében lévő fényképre nézett! Az unokái! Igen, a vízesésnél vannak. Ivett állapotos, a második hónapban van! Veszélyben vannak! Ellentűz, igen, ellentüzet kell gyújtania. Nem, nem kell, mert már ég, és már meggyújtotta. Megint a képre nézett, és hangosan kimondta.

– Értük kell mennem, de autó nem jó, mert nincs oda út.

Igen, kimondta hangosan, és ez segített, felturbózta agyát. A fényképet a motor műszerfalára rögzítette, és hangosan beszélni kezdett.

– A gyerekek veszélyben vannak. A motor pont jó lesz odáig, csak a kulcsot kell elfordítanom.

A tűzvihar sebesen közeledett, már hallani lehetett az ágak robbanását, ahogyan szétveti őket a felhevült gyanta a lángok hatására.

– Enduró szakosztály! A mindenkori Bajasi pálya csúcs az enyém! A gyerekek, a vízesésnél.

Az egyik sisakot leakasztotta és a fejére húzta, üresbe tette a hatalmas, majd kétszázötven kilós gépszörnyet, és indított. Az emlékei szinte azonnal a helyükre ugrottak. Ránézett a gyerekek fényképére. Sebességbe tette a terepmotort, és szinte kilőtt az erdei avaron. Meglepően könnyedén tudva irányítani ezt a hatalmas járművet.
Hiába, no, negyven év terepmotorozást az ember nem felejt csak úgy el. Pillanatok alatt utolérte ellentüzét, gázt adott, és a hatalmas Triumpf egykerékre emelkedve szinte átrepült a kétméteres lángokon, azokat szinte azonnal maga mögött hagyva. Teltek a percek, és ő repült a vadonban, érezte tagjaiban a motor rezgéseit, a nem létező út és a vastag avar huppanásait. Gyakran a fényképre nézett, ne felejtse el, hová is megy, ilyenkor ki is mondta, mert az segít. Segít nem elfelejteni.

– Vízesés, a vízeséshez kell mennem. A gyerekek ott vannak, Ivett babát vár! Menni kell, menni kell!

Mire eljutott a szakadékig, már az ő öreg kis faháza is lángokban állt. Mögötte az erdő életre kelve emésztett fel mindent, ami él! Az egyik alkalommal, mikor a fényképre nézett, lassabban reagált egy éles kanyarra, nem visszavéve a gázt, és a Triumpf hátulja kitört. Kirobbant a centripetális erőktől, és ő elesett, métereket csúszva az avarban állt meg.
Mögötte az erdőtűz közeledett, és ő hiába próbálta felállítani a terepmotort, az nehéz volt, és ő túl öreg és gyenge.

– Enduró szakosztály! Te vén trotty, a tied a mindenkori Bajasi pálya csúcs!

Igen, már tudja, mit kell csinálnia. Fekve indította a motort, sebességbe téve, a kormányt balra meghúzva gázfröccsöt adott neki, és a hatalmas gépszörny maga állt fel fektéből. Újra száguld, de hová is?! Vajon miért megy a vízesés felé? Tekintete a fényképre tévedt. A gyerekek, igen, a gyerekek ott vannak.

– Ivett babát vár. A második hónapban van! Igen, tűz van, és ki kell hozni őket onnét. Ellentűz, igen, már úton van. Sietni kell.

A háta mögött hangos robajjal égő erdő zaja egyre közeledett. Már mindenfelől körbevéve őket, őt is, a vízesést is, és unokáját, a gyerekeket is. Miklós csak az egyes és kettes fokozatokat használta, másra se szükség, se lehetőség nem volt. Kezdi érezni, nem akarnak izmai engedelmeskedni. Igen, ez érthető. Hiszen tavaly volt hetvenéves. Nem, ez most nem megengedhető!

– Miklós, te vén szar, te tartod a Bajasi pálya csúcsot mind a mai napig. Te vagy az enduro király!

Igen, ez hatott. Elméje elfelejtette fáradtságát, fejben már megint a Bajasi krosszpályán volt. Igen, újabb pályacsúcsot kell döntenie! De mit keres itt ez a sok fa?! Hát senki sem tartja karban a pályát?

Akkor a távolban meglátta a gyerekeket, ahogyan a vízesésnél a szakadék szélén álltak, csapdába esve. Mögöttük a lángoló erdő. El is felejtette azonnal Bajast és a pályáját is. Megint beszélni kezdett hangosan, az segít nem felejteni.

– A gyerekek, ki kell innen vinni őket. Tűzoltóparancsnok voltam! Én túl tudom élni! Ők nem.

Miklós magának is hazudott, ám de így volt ez jól. A fiatalok mellett állt meg, átadta a sisakot unokájának. Leakasztva a másikat, kezébe nyomva azt Ivettnek.

– Húzzátok fel! A kunyhó felé menjetek, majd száz méterrel előtte álljatok meg és várjatok a segítségre. Ellentüzet gyújtottam.

Szíjazta rá Ivett csuklójára a nyomkövetős óráját.

– Papi! Mit csinálsz?!
– Ezzel tudtok segítséget hívni. A motoron csak az egyes és a kettes fokozatot használd! Ahol a legmagasabbak a lángok, ott menjetek keresztül! Az ellentűz segít, az mögött már nem ég semmi sem.
– Papi, te is gyere!
– Nem! Ez a gép csak kettőtöknek elég, és én tűzoltóparancsnokként túl tudom élni a tűzvihart, ti nem.
– Nélküled nem, papi!
– Induljatok! Én megleszek, de csak magamra tudok vigyázni. Amikor elérsz a tűzig, forró lesz, de csak egy pillanatra. Nagygázzal menj bele, át a lángokon. A motor köhögni és akadozni fog, de ha elegendő lendülettel mész, akkor átérsz. Induljatok! Most, mert késő lesz!

Miklós megint hazudott, mégis elégedetten nézett a két fiatal után a szakadék peremén állva. A tűz ropogva, egy gyorsvonat sebességével közeledett, és a gyerekek egyszerűen átszáguldottak rajta, pont úgy, ahogyan azt meghagyta nekik.

Igen, az ellentűz jó ötlet volt, de most hogyan tovább. Sehogy, hisz ő is tudja, jól tudja, itt a vége!

Piros helikopter szállt el a feje felett és tett egy kört, észrevették az öreget. És Miklós szinte azonnal elfelejtette az erdőtüzet, az unokáit, a kis erdei házat.

Helikopter, igen. Látott egyszer egy ilyet ugyanígy körözni a feje felett Görögországban. Mikor azok a fiatalok a sziklaugrást csinálták, és a tévések helikopterről vették kamerára az egészet.

De ő mit keres itt! Mit keres itt a helikopter?

Akkor látta a szakadékot és a vízesést. Elméje különös játékot játszva, magáénak tudta a valamikor látott emlékeit. Hangosan kimondta, mert az segít, mindig segít.

– Igen, ez a Vouliagmeni-tó, és én sziklaugró vagyok. Ez az ugrás bátorságpróba, és én nem félek!

Ott és akkor Miklós görög fiatalember volt fejben, aki a halált megvető ugrása előtt integet a kameráknak, és a mélybe veti magát, hogy aztán a görög lányok őt ünnepeljék.

Most is ezt tette, integetett a piros helikopternek, és a mélybe vetette magát. Pont akkor, mikor a tűzvihar odaért és ingjébe kapott.

Egyenesen a harminc méteres mélységbe vetve magát.

Csukafejest ugorva a fentről csupán zsebkendőnyinek látszó vízfelületbe, ami viszont annál mélyebb volt.

.

A hatalmas erdőtüzet három nappal később sikerült eloltania a nemzeti gárdának, irgalmatlan nagy erőket megmozdítva. A gyerekeket megtalálták a nyomkövető segítségével, és kutyabajuk sem volt, csak a motor ment teljesen tönkre. Miklós viskója porig égett.

Igazából el is könyvelték volna, hogy bennégett, ha nem látta volna egy tűzoltóhelikopter teljes legénysége, ahogyan a tűzvihar elől az öreg a szakadékba veti magát. Fejest ugorva a vízesés alatti tóba.

Hatalmas médiavisszhangot vert a történet. Az öreget egy hétig keresték önkéntesek, de nem találták meg sem őt, sem a holtestét. Egyáltalán nem fűztek semmi túlélési esélyt sem a hetvenéves, súlyosan demens öregemberhez. Már a keresés első napjaiban a holtestét keresték.

Kilenc nappal később egy állatorvosi rendelőbe egy törött lábú kutyát vittek be az eset helyszínétől negyven kilométerre.

– Értem, tehát nem az ön kutyája. Nagyon szépen sínbe van téve a lába. Ezt ön csinálta? Netán egészségügyi végzettsége van?
– Nem, tűzoltóparancsnok voltam a nemzeti parkban.
– Mit is mondott, hogy hívják.
– Nem tudom, mondtam már, nem az én kutyám. Én csak megmentettem. Vagy ő engem? Nem is tudom.
– Nem a kutyát, magát.
– Miklósnak, de szólíthat nyugodtan Miki bácsinak is.
– Miklós bátyám, szerintem ez már az ön kutyája.