KIS MAGYAR KÁLVÁRIA

– Hát fiacskám, sajnos az órai munkád enyhén szólva is egy hányadék! Nem tudom, hogy elég lesz egy elégtelen, vagy a fogalmazásodra is adjak ráadásként még kettőt?! – Az irodalomtanárnő már akkor túl lehetett a hetvenen, amikor Balázsékat kezdte tanítani. Tipikusan őskonzervatív, újításokat, fejlődést radikálisan ellenző, SZTK-keretes szatrapa volt, méghozzá eredeti Kleopátra-frizurával, melyről úgy hitte, királynéi külsőt kölcsönöz neki, ám valójában csak még visszataszítóbbá tette a gyerkőcök szemében. Akár egy gorgó fejű Medúza, csak sötét, lenyalt hajából – legalábbis egyelőre – nem csúszómászók és kígyók jöttek elő.

Balázs szótlan némasággal igyekezett tüntetni. Látszólag erős bűntudata, kétségbeesett lelkiismeret-furdalása volt amiatt, hogy már megint egyedül őt pécézte ki, és állította képzeletbeli inkvizíció elé a boszorka.

– Nincsen semmi mondanivalód, édes fiam?! Nézz a szemembe, ha rád áldozom a drága időmet! – lett egyszerre a megértő, mézes-mázos gyengéd hangból gyilkosan fenyegetőszínű hang.

Balázsnak minden megmaradt lelkierejére szüksége volt, ha azt szerette volna, hogy a gonosz irodalomtanárnő végre valahára meg legyen elégedve. A szemkontaktusokkal szinte egész gyerekkori életében hadilábon állt, mert kivétel nélkül azt hihette, hogy ha bárkinek a szemébe néz, akkor a másik ember előtt lelepleződik, a másik ember könnyedén beleláthat sebezhető lelkébe. Mintha lemeztelenítenék, és ha volt valami, amit kiváltképp gyűlölt, akkor az a nyilvános megaláztatás volt.

A mostani fogalmazásírást is – úgy tűnt legalábbis – ő egyedül vette halálosan komolyan, mert elhatározta, hogy már csak azért is megmutatja ennek a gonosz némbernek, hogy mégsem ejtették a feje tetejére, és azért nem annyira idióta, mint azt a tanárnő volt szíves minden egyes szülői értekezlet alkalmával mindenkinek a tudomására hozni.

A gond az volt, hogy Balázs hangyaszorgalommal körmölésbe kezdett, izzadva, meggörnyedve otthoni íróasztala felett, és amikor írt, csakis a fogalmazás, a történetmesélés érdekelte egyedül, és gyakorlatilag fittyet hányt a helyesírási szabályokra. A vesszők még csak-csak, de a sorozatosan hemzsegő alaphibák és számos betűtévesztés inkább akkor gyűlt meg valóságosan is a baja, amikor a tanárnő később mindenkinek kijavította hol a fogalmazásait, tollbamondásait és azt az átkozott olvasónaplót, amit fokozatosan meggyűlölt elsősorban kötelező, erőltetett jellege miatt.

– Most mit kezdjek veled, édes fiacskám?! – hümmögött orra alatt nagyokat a tanárnő, miközben még mindig folyamatosan a padja fölé magasodott, akár valami félelmetes, túlvilágból szalajtott fenyegető kísértetárnyék.

Az osztályban a szokásos fenegyerekek zsibongása hallatszott, főként a hátsó padsorokban, melyet mintha kineveztek volna ideiglenes szálláshelyüknek, ahonnét terrorizálhatták, fenyegethették, vagy csak be-beszólhattak a többieknek.

Az irodalomtanárnő egy gondolattól vezérelve máris elvette a világoskék kis ellenőrzőfüzetet, és sietős macskakaparásokkal beírt valamit, majd hanyagul odaejtette Balázs orra alá az ellenőrzőt:

– Balázskám, sürgősen beszélni akarok a szüleiddel! – vetette oda, majd peckesen, hivalkodva, akár egy pávamadár, tovább sétálgatott a feszült padsorok között.

Az irodalomórának a vártnál mintha hamarabb vége lett volna, mert a hangosbemondóban az igazgatónő hivatalosan bejelentette, hogy próbabombariadó lesz, és arra kérte a tanárokat, hogy kezdjék meg az osztályok szakszerű kiürítését. Persze fokozódó és egyetemessé duzzadt a tartósnak nevezhető pánikhangulat és a félelem.

Balázs azonnal összepakolta füzeteit, tankönyveit, kikészített tolltartóját.

„Nem lesz semmi baj! Nyugodj meg! Ez csak egy istenverte átkozott próba, nem éles!” – igyekezett nyughatatlan, hamar bepánikolóssá vált lelkiismeretét sikertelenül megnyugtatni, miközben a gyerkőcök egymás kezeit fogva lesétáltak a tágasnak mondható, betonozott iskolaudvarra, ahol már valósággal hemzsegett a legtöbb osztály: gyerekek és tanárok vegyesen.

Balázs úgy gondolta, a nagy keveredésben a kutya sem veszi észre, hogy ő eltűnt, így kihasználva azt, hogy rendszerint a sor hátsó felén kullogott, és senki sem volt hajlandó megfogni pufók mancsos kezét, szépen lassacskán hátat fordított a díszes nagy sokadalomnak, és mivel az iskola közel volt lakótelepi lakásukhoz, egész egyszerűen fogta magát és kisétált az iskola kapuján, miközben a portás kedvenc sportmeccsének ismétlését figyelte árgus szemekkel minitévéjén a portásfülkében.

Hazáig olyan gyorsan futott, amennyire csak bírt, nehogy bárki is rájöjjön, hogy ideje korán lépett le az iskolából. Gyorsan betette a mikróba a tegnapról megmaradt nokedlis pörköltet, majd következett a rettegett leckeírás, amíg apja haza nem ért a munkából.

Édesanyja a kora esti órákban jött haza.

– Szervusz, kincsem! Mesélj, milyen napod volt? – adott homlokpuszit.

– Hát… semmi különös… – görbült sírásra Balázs szája.

– Jaj, anyu! Éva néni megint úgy viselkedett…
– Szervusz, kincsem! Mesélj, milyen napod volt? – adott homlokpuszit, miután átöltözött otthoni, kényelmesebb ruhájába, és leült a gyerekszobában a kiságyra.

– Hát... semmi különös... – sírásra görbülő szájjal Balázs eléggé nehezen tudott füllenteni.

– Na, enyje! Hát mi történt, drágám?! – kérdezte aggódva, miközben átölelte.

– Jaj, anyu! Éva néni megint úgy viselkedett... – hüppögte teljes szomorúsággal. Óvatosan odaadta viharvert ellenőrzőkönyvecskéjét anyjának, aki figyelmesen elolvasta a hátsó részekre írt bejegyzést.

– Megszégyenített, ugye?

A gyerek csupán bólintani tudott, míg nagy nehezen megtörölgette kisírt szemeit.

– Ne foglalkozz vele, édesem! Én majd elrendezem! Azért ugye apádnak nem szóltál? – kérdezett rá a biztonság kedvéért, mert nagyon is jól ismerte férje hirtelen robbanékony természetét.

A gyerek nemmel felelt.

– Jól van, drágám! Akkor holnap elkísérlek az iskolába, és beszélek Éva nénivel!

– De anyu! – kétségbeesett félelem és totális pánikhangulat vett újból erőt Balázson. – Mi lesz, ha meglátják, hogy te is velem vagy?!

– Édes drágám! Azért leszek ott, hogy ilyesmi többet elő ne fordulhasson! Különben is már régóta esedékes lenne ez a személyes találkozó.

Újból cuppanós puszit adott fiának, majd mindhárman vacsorázni ültek le az asztal köré, és szándékosan más témákról beszélgettek.

Balázs egész éjjel alig tudta behunyni a szemét, és rendesen kipihenni magát. Vérében valósággal táncot járt az adrenalin, és kiélesedett az összes veszélyt érzékelő, ősi ösztöne, mintha egy menekülő kis állat lenne, akit a többi erdőben élő vadállat fel akar falni.

„Ezt hogy fogom megúszni?!” – folyamatosan zakatoló agyában újabb és újabb összetett kérdéseket fogalmazott meg, és mire már holtfáradt volt, hajnali fél három körül sikerült nagy nehezen elszundítania, amikor éjszakás műszakos apja éppen munkába indult, és kinyitotta gyerekszobája ajtaját, hogy vessen egy rövid pillantást szuszogó fiára.

Másnap Balázs úgy ébredt, mintha egész éjjel bulizott volna, és most a másnaposság poklával nézne kínzón farkasszemet.

– Finom csokis müzli az én hősömnek! – tette le az ebédlőasztalra anyja az aznapi tejes reggelit. – Hogy telt az éjszaka?

Ekkor pillantotta meg fia szemei alatt a masszív szarkalábakat.

– Á! Szóval ennyire rosszul?

Balázs egykedvűen, szótlanul kanalazott, miközben lelke mélyén a félelem a következményektől valósággal marcangolta.

– Gyorsan együnk egy pár falatot, kincsem, aztán irány a suli, rendben?!

Balázs szófogadóan, amilyen gyorsan csak tudta, belapátolta kanalával a csokis müzlit, majd alig tíz percen belül menetkész állapotba került.

– Ó, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elkészülsz! – lepődött meg jócskán az anyuka.

Bement a hálószobába, és csinosan ő is felöltözködött. Még egy kevéske rúzs és némi pirosító az arcára, és már zárták is a bejárati ajtót, ellenőrizve persze, hogy mindent lekapcsoltak, majd elindultak az iskolába.

Útközben Balázs folyamatosan hátra-hátratekintegetett, és rémült tekintetével megpróbálta irányítása alatt tartani egész környezetét. A kihaltnak látszó, némán őrködő lakóháztömböket, a kísértethangulatú fákat is.

Anyja pontosan tudta és érezte, hogy milyen gondolatok kergetőzhetnek kisfia agyában, mert anno ő is ismert olyan gyerekeket, akik hasonló problémákkal néztek szembe.

Alig tizenöt perc után már az iskolánál voltak. A portás kissé még meg is lepődött, hogy a szokásos zsivalygó gyerekhad közepette felnőttet is lát, de különösebben nem zavarta a dolog.

Az igazgatónő irodája a harmadik emeleten helyezkedett el, közvetlenül a tantestületi szoba mellett. Balázs anyukája szándékosan az igazgatónővel szeretett volna elsőként beszélni, ugyanis meg volt győződve arról, hogy az irodalomtanárnő nem egészen úgy tálalja főnökének az igazságot, ahogyan az valóban megtörtént.

– Jó reggelt! – köszönt előbb az anyuka, aztán Balázs is.

Az iskolatitkár, egy ötven év körüli, pápaszemes, unott arcú hölgy kissé meglepődve üdvözölte őket, majd hellyel kínálva közölte, hogy az igazgatónő most roppant elfoglalt, és valószínűleg várniuk kell.

Az igazgatónő valóban elfoglalt volt aznap, mert csupán fél tízkor lépett ki irodájából egy rövid percre. Ő is meglepődött, amikor Balázsékra nézett, és azonnal behívatta őket saját, tágas, ízlésesen berendezett irodájába.

– Miben segíthetek, kedves asszonyom? – kérdezte kíváncsian.

Az anyuka elmondta a történteket.

Balázs is megszólalt.

Elmesélte, hogy Éva néni rendszeresen megalázza, egyeseket ad neki, és azt mondja, kevesebbet ér, mint a többi gyerek.

Az igazgatónő még aznap behívatta az irodalomtanárnőt.

– Ha Ön pedagógiai módszereknek nevezi a nyilvános megszégyenítést, akkor Önnek inkább egy fogolytáborban kellene tanítania! – zárta rövidre a beszélgetést.

Az irodalomtanárnő megszégyenülten kullogott ki az irodából.

Nem lehet tudni, hogy valóban elgondolkodott-e viselkedésén, vagy magába szállt-e a történtek hatására, annyi azonban bizonyos, hogy Balázs e naptól kezdve magántanulóvá vált, és ettől kezdve mindenki azon volt, hogy sebezhető, érzékeny gyermeki lelke fölöslegesen többé már ne sérüljön.