A pecsét és a forrás őrzője
B.É. Krisztina
A mai reggel nem hozott új kinyilatkoztatásokat, csak egy halk, mélyről jövő bizonyosságot. A fény ma ott volt a konyhaasztal sarkán, mint aki tudja, hogy szívesen látott vendég. A kávé gőze sem sietett sehová: komótosan emelkedett a magasba, mintha mérné a pillanat súlyát.
Kiléptem a városba, és éreztem a tegnap felépített szentély falait magam körül. Ezek a falak nem kőből voltak, és nem dacból álltak. Egy láthatatlan, szakrális pecsét feszült a mellkasomon, és ma azt tette, amire hivatott: a külvilág zaját kívül tartotta. Az utcán a szavak ma is úgy röpködtek, mint a sebesült madarak – céltalanul, hangosan, néha követelőzve –, de a pecsét tette a dolgát.
Délután valaki megállított. Kérdezett, válaszokat várt, a figyelmemből akart kiszakítani egy darabot, mintha az járna neki. Régebben talán azonnal adtam volna: magyaráztam volna a fényemet, bizonygattam volna a békémet. Ma viszont eszembe jutott a Csend Stratégiája, és pontosan tudtam, mi történik, ha beszélni kezdek. Ha magyarázni kezdem a szentélyemet, a falai repedezni kezdenek.
Így hát kevés szó esett. Álltam, lélegeztem, és hagytam, hogy a lámpás bennem tegye a dolgát. A fényem ma nem vakított, és nem akart meggyőzni. Csak világított. Ebben a világosságban a másik ember sürgetése hirtelen könnyű lett, aztán lassan elcsendesedett. Semmit nem kellett legyőznöm: egyszerűen nem adtam neki teret a saját belső kertemben.
A mai titok egyszerű: a méltóság nem abban van, amit elmondunk magunkról, hanem abban, amit megtartunk. A Szakrális Védelmi Rituálé ma az a pillanat volt, amikor a „nem” helyett a csendet választottam. Ez a csend nem volt üres, és nem volt bántó. Olyan volt, mint egy tiszta, hűvös forrás: csak az ihat belőle, aki tudja, hogyan kell lehajolni hozzá.
Este, amikor leültem a szobámban, nem éreztem a nap fáradtságát. A pecsét még mindig a helyén volt. Nem maradt utána elszámolnivaló, és bűntudat sem maradt a ki nem mondott szavak miatt. Csak az a nyugodt, tiszta erő, ami abból fakad, hogy ma nem szórtam szét magam az út mentén.
Ma jelen voltam, és őriztem is azt, ami szent. A lámpás csendben ég tovább. A szentély fala ép. A forrás tiszta. Ez elég. Ez a minden.
Kiléptem a városba, és éreztem a tegnap felépített szentély falait magam körül. Ezek a falak nem kőből voltak, és nem dacból álltak. Egy láthatatlan, szakrális pecsét feszült a mellkasomon, és ma azt tette, amire hivatott: a külvilág zaját kívül tartotta. Az utcán a szavak ma is úgy röpködtek, mint a sebesült madarak – céltalanul, hangosan, néha követelőzve –, de a pecsét tette a dolgát.
Délután valaki megállított. Kérdezett, válaszokat várt, a figyelmemből akart kiszakítani egy darabot, mintha az járna neki. Régebben talán azonnal adtam volna: magyaráztam volna a fényemet, bizonygattam volna a békémet. Ma viszont eszembe jutott a Csend Stratégiája, és pontosan tudtam, mi történik, ha beszélni kezdek. Ha magyarázni kezdem a szentélyemet, a falai repedezni kezdenek.
Így hát kevés szó esett. Álltam, lélegeztem, és hagytam, hogy a lámpás bennem tegye a dolgát. A fényem ma nem vakított, és nem akart meggyőzni. Csak világított. Ebben a világosságban a másik ember sürgetése hirtelen könnyű lett, aztán lassan elcsendesedett. Semmit nem kellett legyőznöm: egyszerűen nem adtam neki teret a saját belső kertemben.
A mai titok egyszerű: a méltóság nem abban van, amit elmondunk magunkról, hanem abban, amit megtartunk. A Szakrális Védelmi Rituálé ma az a pillanat volt, amikor a „nem” helyett a csendet választottam. Ez a csend nem volt üres, és nem volt bántó. Olyan volt, mint egy tiszta, hűvös forrás: csak az ihat belőle, aki tudja, hogyan kell lehajolni hozzá.
Este, amikor leültem a szobámban, nem éreztem a nap fáradtságát. A pecsét még mindig a helyén volt. Nem maradt utána elszámolnivaló, és bűntudat sem maradt a ki nem mondott szavak miatt. Csak az a nyugodt, tiszta erő, ami abból fakad, hogy ma nem szórtam szét magam az út mentén.
Ma jelen voltam, és őriztem is azt, ami szent. A lámpás csendben ég tovább. A szentély fala ép. A forrás tiszta. Ez elég. Ez a minden.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!
További hasonló novellák a Lírai mininovella témából: