A VASÁRNAPOK SZÍNE

Olykor, ha elmélázok a régi vasárnapok ízén, illatán, újfent fiatalnak érzem magamat. Nem több ez egy kóbor fecskevillanásnyi röpténél. Ám mégis orákulumként hat megtört, elfáradt testemre, lelkemre.

Azoknak a régen volt vasárnapoknak különleges bája volt: az egész heti szürke, feledésre ítélt hétköznapok koronája. Talán, mert a fali kalendáriumban piros betűvel villogott, talán, mert az ünnepi hangulat még a legszegényebb házaknál is kicsapott az utcára. Fortyogó húsleves illata szállt, kanyargott a piros háztetők felett ugyanúgy, mint a zsúptetős, parányi ablakos, egykori cselédházacskák felett is.

Még a levegő színe is más volt vasárnap. A vén házőrzők is kimértebben, hivatalosabb hangon csaholtak, mondhatni, csak illemből.

Mondom, villanásnyi idő mindez, a fellobbanó emlék, sajnos a rohanó idő kérlelhetetlenül eltiporja a vasárnapokat is.
Fájón kondul a harang, mintha csak búcsúztatná a templomba igyekvőket, akik bizony mind kevesebben iparkodnak a vasárnapi misére. Nem a hit, a hívők fogynak rendületlenül.

Aggódom mindenért és mindenkiért, aki kényszerből fogott vándorbotot magának.
Legjobban attól rettegek, hogy a vasárnapok egyszer csak piros betű helyett egyszerű fekete betűkkel íródnak fel a fali kalendáriumomra.
Ezt én már nem várom itt meg.