„emlék” – novellák címszó szerint

Írta: Szabó Szabina 📅 2026. 01. 25. 23:46 Élet ❤️ 0 👁️ 13

Szépen felöltözve ültünk az ünnepien megterített konyhaasztalnál. Mama is velünk tartott, most ő ült a helyemen. Nem bántam, szerettem, mert mindig mesélt valamit. Kevés mozgás volt, többnyire mind együtt voltunk, vacsora után is ott maradtunk az asztalnál. Csengettyű hangját hallottuk, s a gyerekek kíváncsian indultak el a nagyszoba felé. Csak néztem a karácsonyfát, ahogy gyönyörűen díszítve fényben úszott, s alatta ott vártak minket az ajándékok. Akkor kaptam őt, az első babámat. Dobozában, mint kiságyban feküdt, pici párnájával és takarójával. Egy fém főzőlapot is kaptam, étkészlettel és edényekkel. Boldog voltam. Az étkészlet rég elkopott, a baba várja, hogy valaki újra megszeretgesse.

Írta: Kimmel Gábor 📅 2026. 01. 30. 13:20 Egyéb ❤️ 1 👁️ 16

Langyos szellő fújt arcomba, miközben egy pad felé tartottam a parkban. Olyan érzés volt, mintha tavasz lenne, holott már október második hetében járt az év. Az indián nyár feldobta az egyszerűen kialakított park hangulatát, a napfény barátságosan cirógatta az embereket, akik talán úgy voltak ezzel az egésszel, hogy minden percét kiélvezik, amíg csak tehetik. Egyszóval szép volt minden, szinte mesébe illő és idillikus. Utam során vidáman néztem egy faágon épp pihenését töltő kis rovar felé.

– Szép napot kívánok! – mondtam barátságosan.

Közben odaértem a padhoz és helyet foglaltam.

Előttem öreg platánfák és egy hinta. Negyven, de lehet, hogy már ötven éve itt van. Hogy ki szerelte fel egykor, fogalmam sincs, de nem is fontos. Az azonban bizonyos, hogy gyerekként sokat ültem benne…

Írta: Alexander Corvinus 💠 📅 2026. 01. 31. 19:00 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 22

Mit látok minden este, a mamámat, és látom tollát forgatva nevetve.
Kisunokám, este van már, ideje lefeküdni, az álomtündér már vár.
Nem vagyok álmos, én is író leszek, mint te, mi a történet vége!
A történet vége, azt majd te befejezed, minden este hallod, átéled.
Mama, én nem tudok írni, mesevilágban élni, toll nélkül remélni.
Az utolsó lapot neked hagytam, itt a tollam is, büszkén forgasd ezután.
Álomtündér már vár, menj hát, az ágyba siess, aludni fogsz, s megtudod,
a történet vége mi lesz.
A nagymama eltűnt reggelre, madárcsicsergés közepette, a fiú felkelve,
az ágyból rohant sebesen lefelé, s látta a tollat a könyvön pihenve.
Egy pulóver, mely a fotelon maradt, különös illatot áraszt.
A nagymama illata, és könyve, tolla csak a kis kezet várta, aki megfogta.
Az utolsó…

Írta: Szabó László István 📅 2026. 02. 21. 20:39 Ironikus ❤️ 0 👁️ 13

Egyszer az erdőn túl, ahol még a madarak is térden állva isszák a vizet, valamikor réges-régen, amikor még a keréknyomból is lehetett inni, gémeskút állt minden udvaron, akkoriban nekem is szép barna hajam volt, mint nektek, amikor még a falu végén az akasztóhegy nem volt olyan meredek, na akkoriban történt velem meg ez a furcsa eset. A szegény ember mindig vigyázott a jószágra, mert kevés volt neki. Édesanyám tyúkjait egy kackiás kokré őrizte és kergette naphosszat az udvaron, persze néha engem is megkergetett. A hátsó udvaron a tyúkok gyakran ültek fel a kecskebakra kotyogni. Megkérdeztem Édes-anyámat, miért kergeti a tyúkokat, csak annyit felelt, játszanak, mert szerettek kergetőzni, persze én megértettem, mert mi is nagyon szerettünk fogócskázni. Egyszer a kakas belelépett egy ledecia…

Írta: Hoffmann Ottóné Gizella 📅 2026. 02. 22. 15:25 Érzelmes ❤️ 3 👁️ 35

Pécs belvárosa lassan ébredt a nyári délutánban. A Széchenyi tér felett átnyúló árnyékok alatt a Janus Pannonius utca sarkán bújt meg a kicsi kávézó. Odabent minden illat – a fahéj, a kávé illata – a régi idők nosztalgiájának keveréke volt. Péter a sarokban egy asztalnál ült. A kávé már rég kihűlt, de kezét mégis a csésze szélén pihentette, mintha attól melegedne a szíve. Még mindig a kinti járda felé tekintett, ahol az emberek sorban haladtak el. Egyikük sem volt az, akit várt. Egyszer aztán hirtelen belépett. Igen, ez Edit volt, akire Péter várt. Fehér blúz, kócos haj és a tekintet, amit sohasem lehetett elfelejteni. A nézés, amitől a múlt, a jelen és a jövő egyetlen szívdobbanássá olvadt. Leült Péterrel szembe. Mintha csak tegnap köszönt volna el. Sok év telt el azóta, hogy…

Írta: Ökrös Renáta 📅 2026. 03. 19. 12:01 Igaz történet ❤️ 1 👁️ 10

Még egész kicsi voltam, olyan 13–14 éves, mikor anyuval elmentünk egy régi ismerőshöz tojásért.
Odafelé menet napraforgóföld mellett vitt az utunk.
Itt emelném ki, hogy tanyára születtem!!!
Anya megkért, hogy törjek már le vagy kettőt a gyönyörű napra-tányérokból.
Gondoljátok el... ott volt előttem kb. 20 ha föld, tele napraforgóval.
Én meg fejemet forgatva anyura néztem:
– Hol itt a napraforgó? – tettem fel ártatlan kérdésem.
Ha láttátok volna anyu arcát. Egyszerre volt dühös, és sajnálkozó.
Nem írom le dicsérő szavait.
Átadta a biciklit, és tört 2 db napra-tányért.
Azóta szállóige lett későbbi kérdése: – ha zacskóba lenne felismernéd?
Jót nevettünk később ezen.

Írta: Garami Nelli 📅 2026. 03. 21. 17:18 Lírai mininovella ❤️ 1 👁️ 14

Cipőm talpa hangosan kopog az úton. Lehűlt a levegő, fázom. Megszaporázom lépteimet. Egyre gyorsabban lépegetek, minél hamarabb szeretnék hazaérni. Haza? Egyáltalán van nekem hazám? Magam sem tudom. Én vagyok a család fekete báránya, a különc, a mindig a maga feje után menő... A kitagadott. Nemkívánatos személy lettem a családban. Amikor végleg eldöntöttem, hogy elmegyek, anyám csak ennyit mondott: „ha menni akarsz, hát menj! De ide többet a lábad be nem teszed!” Ez tizenegy évvel ezelőtt volt. Évekig nem hallottam a családomról, elvoltam nélkülük. Igaz, ők sem kerestek. Hét testvérem közül egyiküket sem érdekeltem. Beletörődtem, és éltem az életemet. Az új, nagyvilági, városi életemet. Sok mindenben volt részem, jóban, rosszban egyaránt. Aztán egy idő után rájöttem, hogy valami mégis…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 03. 22. 03:00 Lírai mininovella ❤️ 4 👁️ 21

A víz először csak megérint. Halkan, szinte észrevétlenül – egy hűvös csepp a bőrön, egy fodrozódó felszín, amely visszatükrözi az eget. Aztán lassan beléd simul. A tenyeredben tartod, és mégis kifolyik az ujjaid közül, mintha emlékeztetne: semmit sem lehet birtokolni, csak megélni.

Ott van a reggeli mosdás csendjében, amikor felébreszti az arcod. Ott van egy nyári tó langyos ölelésében, amikor köréd zárul, és egyszerre könnyűvé válik minden. A tengerben már erővé válik – mély, lüktető, határtalan –, amely egyszerre ringat és tiszteletet kér.

A víz emlékeket őriz. Egy gyermekkori pocsolyát, amelybe gondtalanul léptél bele. Egy esőt, amely alatt nevettél. Egy könnycseppet, amely hangtalanul végiggördült az arcodon. Mind ugyanaz a víz – más formában, más történettel.

És mégis…