A gramofon nem játszik le zenét – emlékezik helyettünk. A tű sercenése olyan, mint egy régi mondat eleje, amelynek tudjuk a végét, mégis végighallgatjuk. A gyertya fénye megremeg, mintha felismerne egy dallamot. A kották nem némák: tudják, ki hallgatta őket először, és ki hallgatja most, egészen más okból. Van dal, amelyhez nem csak egy történet tartozik, hanem egy egész ember. Ha az a dallam megszólalna, rólam talán azt mondaná: volt idő, amikor hittem, hogy a múlt elhallgatható – aztán megtanultam, hogy inkább meghallgatni kell.Tovább olvasom…
Az eső nem kérdez, csak mos. Lemossa a port a térdről, a sarat a tenyérről, a tegnap maradékát a szív környékéről. A férfi térdel, mert állni most túl nagy vállalás lenne. A virág még él a kezében, makacsul, mintha nem értené, hogy elkésett. Előtte a szív darabjai vörösen izzanak: nem vérzik, emlékezik. A távolodó alakok már nem néznek vissza, mert aki visszanéz, az még kötődik. A fájdalom nem zár le semmit – csak átalakít. Amit ma veszteségnek nevezünk, holnap talán egy új forma első vázlata lesz. Az ember nem túléli az elhagyást. Átírja magát benne.Tovább olvasom…
Terézia kezében megállt a fakanál, épp a fortyogó szilvalekvárt kavargatta a sparhelten. Ugyan ki kopoghat az ajtaján? Faluhelyen mindenki ismerte egymást, a kopogást nem ismerték, bejáratosak voltak egymáshoz, kopogás nélkül is. Lehúzta a nagy üstöt a tűzhely szélére, megtörölte a kezét, és ajtót nyitott. Egy sudár, barna hajú, jó vágású fiatalember nézett vele szembe. – Jó napot kívánok! Bercsényi István vagyok, és az édesanyámat keresem. Ugye maga az? – tette fel kérdését az ajtóban álló idegen. – Jó napot magának is! – hűlt meg a vér Teréziában. – Rossz helyen járhat, itt nem lakik az édesanyja. – A lakosságnyilvántartó szerint ezen a címen lakik. Sok évembe telt, amíg kinyomoztam a lakhelyét. Bercsényi Teréziának hívják. Mintha kést forgattak volna az asszony szívében, hideg…Tovább olvasom…
Olykor, ha elmélázok a régi vasárnapok ízén, illatán, újfent fiatalnak érzem magamat. Nem több ez egy kóbor fecskevillanásnyi röpténél. Ám mégis orákulumként hat megtört, elfáradt testemre, lelkemre. Azoknak a régen volt vasárnapoknak különleges bája volt: az egész heti szürke, feledésre ítélt hétköznapok koronája. Talán, mert a fali kalendáriumban piros betűvel villogott, talán, mert az ünnepi hangulat még a legszegényebb házaknál is kicsapott az utcára. Fortyogó húsleves illata szállt, kanyargott a piros háztetők felett ugyanúgy, mint a zsúptetős, parányi ablakos, egykori cselédházacskák felett is. Még a levegő színe is más volt vasárnap. A vén házőrzők is kimértebben, hivatalosabb hangon csaholtak, mondhatni, csak illemből. Mondom, villanásnyi idő mindez, a fellobbanó emlék…Tovább olvasom…
Reggel hat órakor háromszor csengett Oszkár telefonja. Felemelte a kagylót. Hangot nem hallott. Egy perc múlva újabb három csengetés. Óvatosan próbálta azonosítani a hangot. A kétszer három csengetést harminckilenc éve, ezerkilencszázkilencvenöt november huszonegyedikén hallotta először. Titkos kód volt ez a három jól begyakorlott csengetés. Oszkárnak gyerekként csupán csak korlátozott számú barátai lehettek, hiszen vagy kiközösítették, vagy nyíltan megalázták, és sajnos – a legtöbb esetben – jócskán meg is verték. Kevés számú barátot engedett csupán bizalmasan közel magához. Megállapodtak barátaival, hogy a kétszer három csengetés lesz hat órakor az ébresztő. – Ki telefonált? – kérdezte barátnője. – Nem tudom… a hangra sem ismertem rá. Aludj még. Van fél órád. Barátai már legalább…Tovább olvasom…
18+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Ez, amit most elmesélek, az Egyetemen kezdődött, a kétezres évek első felében, amikor mindannyian, de tényleg mindannyian, egytől-egyig arra voltunk kíváncsiak, hogy kik vagyunk, és hogy mit akarunk. Éppen kiléptünk az Egyetem épületéből az utcára, vagyis még nem léptünk ki, még bent kóvályogtunk az előcsarnokban, szenvedélyes beszélgetésekbe elegyedve, mely az avatatlanok szemében valóságos vitatkozással ért fel, amikor – éppen kiléptünk az utcára, azzal a megismételhetetlen könnyedséggel, azzal a ruganyos, lebegő tánclépéssel, ami a huszonévesek sajátja, egyébként nem is léptünk ki. Ezen az estén történt, hogy egy észrevétlen pillanatban mellénk lépett Cipi levakarhatatlanul, mint a lekvár, ránk tapadt. Úgy kezdett csorogni utánunk az utcán, mint a sűrűre főtt, ragacsos…Tovább olvasom…
Születtem 1956-ban, az év legszebb hónapjában. Halálom napját még nem ismerem, de már most megígérem, ha megtudom, megírom majd azonnal! Hetven, mínusz egy leszek én, vallomás e költemény, mellyel tartozom magamnak, és azoknak, akik szerettek, szeretnek, és talán még szeretni fognak. Most, hogy haszontalan éltem vége lassan itt van a nyomomban, elérkezettnek látom az időt, hogy életemet leltározzam, és a tanulságot levonjam… Először is kezdeném azzal, hogy ideje végre megköszönnöm jó anyámnak, hogy tőle életet kaptam. Amíg élt, szegény feje, bevallom szomorúan, hogy eszembe se jutott, hogy hálámat kimutassam. Olyan természetesnek vettem… Nem voltam túl jó gyermeke. Pedig mindent megtett volna értem. Édesanyámtól megtanultam, hogy a Sors keze van minden létező…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
A gyönyörű, harmincas hölgy, akiben megtestesült Grace Kelly eleganciája és a modern kori extravagánsnak mondható elegancia, éppen egy nagyméretű irodaház emeleti irodájában ücsörgött, és részletes munkáit igyekezett rendezni, kategorizálni, illetve bizonyos szakmai és üzleti prezentációkat elkészíteni, amikor egy váratlan, tragikus telefonhívás szakította félbe kreatívkodását: – Halló… Váradi Linda? – egy öreges férfihang szólt bele a kagylóba. Érződött, hogy jócskán hezitál a hangja. – Igen… Üdvözlöm. Miben segíthetek?! – kérdezte segítőkészen. – Bocsásson meg, de attól tartok, hogy… rossz hírt kell közölnöm… az édesapjáról van szó… – elharapta a mondatot, hogy a másik is megértse, miről lesz szó. – Mi történt az apámmal?! – robbant ki belőle zaklatott idegességgel és feszült…Tovább olvasom…