„erdő” – novellák címszó szerint

Írta: Tasi83 📅 2026. 01. 21. 06:31 Igaz történet ❤️ 1 👁️ 10

Megígérte legjobb barátjának, hogy együtt fogják bejárni a Vácdukán található régi erdőt, mely egyszerre csalogatta és egyszerre riasztotta is a legtöbb embert. Olyan mágikus, varázslatos hely volt, ahol a legtöbb gyerek és fejlődésben lévő kamaszok is szinte egy-két perc után találhattak maguknak még az internet és a számítógépek térhódítása előtt nyári vakációs kalandot pusztán csak azáltal, hogy betették oda a lábukat.

A két kamaszkor küszöbén álló srác szinte sülve-főve együtt volt, mintha csak egyenesági testvérek lettek volna. A testesebb, mackósabb srác így is legalább egy-két évvel idősebb volt, mégis mintha érettségében naiv és gyerekes lett volna, mint a másik fiatalabb fiú, akinek – úgy tűnt – nagyobb az életbölcsessége, hiszen mindig tudta, hogy mi a helyes, mi nem.

–…

Írta: Szabó Szabina 📅 2026. 01. 25. 23:33 Érzelmes ❤️ 1 👁️ 9

Szerettem az erdőben sétálni. Mindig megnyugtatott a természet közelsége: a madarak csipogása, ahogy a szél suhogtatja a fák leveleit, a patak vizének csobogása. Most nagyobb szükségem volt a csendjére, mint máskor. A színek kavalkádja vett körbe: zöld, barna, fehér, kék, sárga és még megannyi, minek nevét sem tudom. Egyedül akartam lenni, ezért letértem az ösvényről. Messze besétáltam egy rejtett zugba, ahol reméltem, nem talál rám senki, hogy átadhassam magam a kínnak. Becsuktam a szemem, és mint mindig, az arcod láttam magam előtt, ahogy barna szemeiddel rám tekintesz, és mosolyogsz. Térdeimet átölelve ültem ott, remélve, a könnyeim elmossák a fájdalmat. Hiányzol.

Írta: Gyólay Karolina 💠 📅 2026. 01. 26. 01:22 Szerelmes ❤️ 0 👁️ 14

rnyékban trombita szó vezet, mint sötétséget elűző dallam. Egy férfi vágyakozva adja hívó fájdalommal átszőtt jelét szíve választottjának. Az erdőben a fák ismerik csak régi titkukat. Tiltott szerelem vágyát rejtik el lombjaikkal.
Míg kúszik a dallam a fűszálak között, egy gyenge száraz ág reccsen apró sietős talp alatt.
Férfi forog, a sötétben keresi kedvese csillogó szempárját reménykedve.

– Szerelmem, te vagy? Vártam minden éjjel hosszú éveken át rád. Nem adtam fel, mert szerelmem csak a tiéd és másé nem lehet. Tudtam, egyszer eljössz, ha te is még szeretsz.

Kisurran a sötét árnyékból egy törékeny női alak. Hátulról megöleli a férfit. Hátához lapul. Karjait derekára fonja.

– Kérlek, ne fordulj meg, hagyd, hogy öleljelek. Utoljára hadd érezzem meleg bőrödet, illatodat.
Nem…

Írta: Tasi83 📅 2026. 01. 29. 03:09 Romantikus ❤️ 1 👁️ 7

Anikó városhoz szokott, és csupán legfeljebb egész kislánykorában volt utoljára falun, ahol nagymamánál töltötte a kalandos nyári szüneteket.
Nagymamája takaros kis kertesházban lakott közel egy erdőhöz, és számos háztáji állatot is sikerült tartania, amíg a nagypapa élt.
Gyakorta vitte kis unokáját sétálni az erdőben, és ilyenkor mindig akadt egy-két kedves szomszéd, akik felültették a városi kislányt egy lovaskocsira vagy lóra, és Anikó hamar hozzászokott a barátságos, kezes állatok önzetlen, hűséges ragaszkodásához és szeretetéhez.
Később aztán már maga is úgy vélekedett, hogy egy állat feltétlen szeretettel ajándékozza meg gazdáit, nem úgy, mint a legtöbb felszínessé váló ember, akik rendszerint sohasem nyíltan és őszintén beszélgettek vele, csupán mindig akartak tőle…

Írta: Buglyó Juliánna 📅 2026. 02. 01. 12:05 Élet ❤️ 2 👁️ 14

Az erdőt járva várhatóan tisztás következett, amikor füst kezdett gomolyogni a fák koronái felett. Az oda nem illő látvány felkeltette kíváncsiságomat, elindultam felé. Hamarosan egy női hangot véltem felfedezni, mely egy bús dalt dúdolt. Azt értettem tisztán belőle, hogy „…minek születtem szegénynek”… Közeledve a füves területhez egy cigány család életének képei jelentek meg előttem. Az apa überelte a nyers gallyakból rakott tüzet, pár maszatos képű kisgyerek futkározott körülötte. Az anya kézzel mosott egy lavorban. A nagylány, aki épp énekelgetett, csinosítgatta magát, haját fésülte, ruháit igazgatta. Néhány szendvicsünkkel kiegészítettük a gyerekek napi ételadagját, majd elbeszélgettünk arról, hogy miért kell a XXI. században itt élniük.

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 02. 04. 19:54 Rejtély ❤️ 4 👁️ 36

Júlia minden évben visszament ugyanazon a napon. A városban ilyenkor már halvány volt a fény, az erdőben viszont mindig ugyanaz fogadta: a nedves avar szaga, a fák között megbúvó hideg, és az a pontos hely, ahol tizenkét éve a fia eltűnt.
Akkor, eső után, gőzölgött a talaj. A fiú – Bence – nevetve futott előre, mintha versenyezne valakivel.
– Bence, várj! – kiáltotta Júlia, és utána eredt.
A fiú még egyszer visszanézett, aztán eltűnt a fák között. Júlia pár lépés múlva már csak a saját lihegését hallotta.
– Bence! – ordította. – Bence, felelj!
Válasz helyett csend jött. A keresés napokig tartott: emberek, kutyák, lámpák, szalagok. Júlia később egyedül is visszatért, és a mellkasa körül mindig megszorult valami, egy hirtelen belégzés, amit soha nem tudott végigvenni. Évről évre…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 02. 05. 21:58 Lírai mininovella ❤️ 2 👁️ 19

Az asszony minden hajnalban elindult az erdőbe. Hajlott hátán ott volt a rőzseköteg, karjai vékonyak, de mozdulatai megszokottak voltak, mintha ez a teher tartaná egyben. Nem szólt senkihez, csak lépkedett némán.

A faluban sokan találgatták már: miért gyűjt még mindig rőzsét? A férje meghalt, a fia pedig messzi országba ment.

Egy nap egy idegen vándor szólította meg az út szélén:

– Mondja, miért cipeli maga ezt a sok rőzsét?

Az asszony ránézett, szemében valami fáradt bölcsesség ült.

– Minden ág, amit hazaviszek, egy szó, amit sosem mondtam ki.

A vándor értetlenül állt, de az asszony már továbbindult.

Este, amikor senki sem látta, a kunyhója mögé ment, ahol évtizedek óta rakosgatta a száraz rőzséket. Leült, mint mindig, és kihúzott egy-egy rőzseágat, elnevezve őket…

Írta: Kendi 📅 2026. 02. 15. 09:56 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 16

A város zaja itt végleg elhal. Csak a talpam alatt roppanó gallyak és a levelek halk zizegése ad ütemet a gondolataimnak. A napfény nem egyszerűen világít; aranyszínű ujjakkal tapogatja le a mohos fatörzseket, mintha egy ősi írást próbálna kiolvasni a kérgekből. Ebben a zöld félhomályban nincs sürgetés. Az erdő nem kérdez, csak befogad. Megtartja a titkaimat, és cserébe visszaadja a lélegzetemet. Emlékszem egy hajnalra a Bükkben: a köd úgy úszott a fák között, mint a felejtés. Ott értettem meg, hogy a természet csendje nem üresség, hanem a lélek legtisztább válasza önmagának.