„idő” – novellák címszó szerint

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 09. 29. 22:27 Önismereti ❤️ 1 👁️ 26

A nap lassan merült alá a horizont mögé, az ég tüze szétterült a vízen. A hullámok közt egy horgony ringott, mint valami örök emlékeztető.
– Miért állsz itt, egyedül, az idő és a fény közepén? – szólalt meg a Nap, aranyló sugaraival simogatva a horgonyt.
– Azért, mert meg kell tartanom azt, ami sodródna – felelte a Horgony, mély hangon, amelyet a tenger is visszhangozni kezdett. – A hajók, az emberek, az álmok… mind hozzám kötődnek, amikor megállnak egy-egy állomáson az életükben.
– És nem nehéz ez neked? – kérdezte a Nap, mintha csak egy régi barát féltő szavait küldené.
– Nehéz. Mert sokan félnek megállni. Azt hiszik, ha horgonyt vetnek, eltévednek az útjukról. Pedig néha a megállás maga a cél – suttogta a Horgony, miközben a hullámok gyengéden csapkodták.
Ekkor a Tenger is…

Írta: Kendi 📅 2026. 01. 02. 22:34 Sorsfordító ❤️ 2 👁️ 21

A terem csendje vastagabb volt, mint a levegő. A sakkóra kattant, figyelmeztetve, hogy a gondolkodás is fogyó idő. Már tíz perce néztem a táblát. A gyalog biztonságot ígért, a huszár kockázatot. Eszembe jutott minden halogatott döntésem, minden elszalasztott lehetőségem. Tudtam, hogy bármit lépek, veszíthetek. De ha nem lépek, biztosan.

Megfogtam a huszárt. Előreléptem vele. Az ellenfél felnézett. Mosolygott. A játszma elkezdődött, és én végre éltem.

Abban a pillanatban megértettem, hogy a bátorság nem a győzelemről szól, hanem arról, hogy vállaljuk a következményeket, és továbbmegyünk akkor is, amikor félünk, csendben, türelemmel, időt nyerve, mégis döntve, önmagunkért mindig, és a jövőért, felelősen.

Írta: Szabó Szabina 📅 2026. 01. 25. 23:40 Érzelmes ❤️ 2 👁️ 20

Válladra hajtottam a fejem, s így kémleltem az eget. Ma éjjelre csillaghullást ígértek. Vágytam meglátni a hirtelen felbukkanó fényeket, ahogy íveket rajzolnak a feketeségbe. Azt tartják, ilyenkor lehet kívánni, és beteljesül. Csendesen hallgattad, ahogy sorolom, amiket szeretnék. Te csak egyet mondtál: velem lenni. Elérzékenyültem. Átöleltelek, s csókkal pecsételtem meg a kívánságod. Békés boldogságban ültünk ott, egy pokrócba burkolózva. Bár meleg volt még mindig, de a szúnyogok hada ellen próbáltunk védekezni. A szemem sarkából láttam, ahogy az egyik csillag hosszú ívben hullik alá, s azonnal kívántam: téged és még rengeteg meghitt csillaghullást velem.
Tíz év elteltével itt ülök veled újra... boldogan.

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 12. 23. 22:15 Karácsony ❤️ 2 👁️ 19

A kislány a zsebében egy apró csengőt szorongatott. Ujjai újra és újra körbefogták, nem babonából, inkább megszokásból, ahogy az ember olyasmit érint meg újra meg újra, amihez már csak emlékek kötődnek. Csak ezután nézett körül az utcán. A levegő hideg volt, de nem csípős, inkább karácsonyi hideg.
Karácsony napja volt. A város beljebb ünnepelt. Ablakok mögött fények ragyogtak, edények csörrentek, ajtók nyíltak és záródtak. Itt kint az utcán, a házak falánál egy kislány állt, elveszetten.
Évikének hívták. Kilenc év körüli lehetett. A kabátja kicsit nagy volt rá, a cipője kopott. Nem sírt. A sírást már régen elhagyta. Inkább figyelt. Aki sokáig van egyedül, az megtanul figyelni.
A túloldalon, egy kirakat előtt egy férfi állt. A kezében gondosan becsomagolt dobozt tartott, piros szalaggal…

Írta: Kendi 📅 2026. 01. 18. 11:49 Filozófikus próza ❤️ 1 👁️ 19

A könyvtár nem csendes – csak másképp beszél.
A lépcsők spirálja nem felfelé vezet, hanem befelé.
A kupola ólomüvegén megszűrődő fény olyan, mintha az idő maga olvasna fölöttünk.
Itt a könyvek nem sorakoznak, hanem várnak.
Menedék ez, mert a világ zaját kívül hagyja, és kapu, mert aki belép, ritkán marad ugyanaz.
A polcról nem azt a könyvet vesszük le, amelyiket keressük, hanem amelyik megszólít.
Talán egy elfeledett történetet, amelyről kiderül: mindig is rólunk szólt, csak eddig nem volt bátorságunk kinyitni.

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 02. 17:36 Egyéb ❤️ 1 👁️ 19

A reggel pontosan érkezett, mégsem volt határozott. A fény végigsimított az ablakon, majd megállt egy repedésnél, mintha ott lenne dolga. A kávé keserűsége nem kért magyarázatot.
Az utcán az emberek elhaladtak egymás mellett, mindegyikükben egy félmondat. Egy idős nő lassan lépkedett, megállt egy kirakatnál, és a tükörképének biccentett. Nem volt benne sietség.
Délután a csend kitöltötte a tereket. Nem nyomott, inkább összekötött. Az idő engedékeny lett.
Este, amikor a nap elfáradt, nem maradt utána hiány. Csak az a nyugodt bizonyosság, hogy ma is jelen voltunk. És ez elég.

Írta: Vizkeleti Erzsébet 💠 📅 2026. 01. 19. 10:03 Út–történet ❤️ 2 👁️ 19

Hó hangtalanul hull az utcára, mintha valaki odafentről puha tollakat szórna a világra. Az idős asszony az ablak előtt ül, tenyerét a langyos bögrére szorítja, és tekintete a fehérségen függ. A hó mindig emlékeket hoz, finom, csillámló darabokban. A szemközti fa ágairól lehajolnak a hókupacok, mintha a természet fáradna az édes teher alatt. Az idős nő nézi az egyik ágat, amely megremeg a friss hó súlya alatt, majd a pelyhek nagy darabokká tömörülve hangtalanul aláhullnak. Ahogy lezuhannak, a gyerekkor csattanó, vidám ropogása visszhangzik szívében…

„A tanya udvarán ugyanígy remegett meg néha egy-egy faág, és ahogy lepergett róla a hó, mi, gyerekek úgy futottunk oda, mintha valami titkos jel lenne a játék kezdetéhez. Arcunkba belemart a hideg levegő, a jég szikrázva megcsillant, és már…

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 08. 15:41 Élet ❤️ 0 👁️ 18

​​A reggel nem sietett, csak tudomásul vette magát. A fény megállt az ajtófélfán, mintha mérlegelne. A kávé gőze felszállt, majd eltűnt, ahogy a gondolatok szoktak.
Az utcán az emberek elhaladtak egymás mellett, mindenkin egy láthatatlan nap. Egy nő megállt a bolt előtt, előbb zsebre tette a kezét, csak utána lépett be. A mozdulat rendet tett benne.
Délután a csend hosszabb lett a mondatoknál. Nem volt mit hozzátenni. A dolgok a helyükön maradtak, még azok is, amelyek hiányoztak.
Este, amikor a nap elengedte magát, nem maradt elszámolnivaló. Csak az a halk tudás, hogy ma is jelen voltunk. Elég.