Niko nyolc éves volt, és az idei tél hidegebbnek tűnt, mint bármelyik korábbi. Nemcsak a hó miatt, hanem a lelkében is. Az anyukája reggeltől estig dolgozott a kikötői raktárban, hogy legyen mit enniük, és esténként, mikor Niko már lefeküdt, még akkor is hallotta, ahogy a konyhában halkan mosogat. Apját évek óta nem látta. A szülei elváltak, amikor még kicsi volt. Azóta karácsonykor mindig azt kívánta, bárcsak újra együtt lennének. Most is ott ült az ablaknál, a hópelyheket figyelte, és az anyja fényképe mellett egy apró papírfecnire ezt írta: „Karácsonyra csak azt kérem, hogy apa hazajöjjön.” Másnap reggelre nagy hó esett. Az iskolában senki sem figyelt rá, a gyerekek bandákba verődve játszottak, Niko meg egyedül épített hóembert az udvar szélén. Mikor hazaért, a ház üres volt…Tovább olvasom…
– Szia Rita! Boldog karácsonyt! Ezennel átadom neked az esti műszakot – mosolygott Clara a kórház nővérpultja előtt, miközben egy kisebb halom kezelőlapot és néhány szem bonbont nyomott a kezembe. – Köszi! Van új betegünk? – Egyetlen férfit hoztak be délelőtt, a kettesben fekszik. – Mit kell tudnom az esetről? – Hát azt a keveset, amit tudunk, a papírokban megtalálod. Most ne haragudj, de rohanok. Otthon már várnak rám! – magára kapta kabátját, szorosan átölelt, majd sietős léptekkel elindult a kijárat felé. – Üdvözlöm Johnt és a srácokat! – mosolyogva intett. Egyedül maradtam a kórház folyosóján. Elindultam a kettes kórterem felé, közben pedig fellapoztam a beteg kartonját. Beteg neve: John Doe Életkor: ismeretlen Lakhely: ismeretlen Biztosítási szám: ismeretlen Státusz…Tovább olvasom…
Egy autó csúszkált jobbra-balra este, ahogy hazafelé sietett. A hó már lassan térdig ért, és mivel Szenteste volt, a hókotrók sem jártak ilyen későn. Sötét volt a keskeny úton, és szakadt a hó. – Walter, mondtam neked, ne menjünk el otthonról Szenteste! – szólt mérgesen Margaret, miközben kapaszkodott. – Ugyan már, drágám, ez csak egy kis vihar. Hamarosan hazaérünk – felelte Walter, miközben próbálta az autót az úton tartani. A fenyőfákat az út szélén egyszer jobbról, egyszer balról lehetett látni. – A gyerek otthon van, Walter! Rá nem gondolsz? – Pontosan ezért van otthon! Minek fizetem a dadát? Hagyd, hogy vezessek, figyelnem kell! Ebben a pillanatban a sűrű hóesésben egy szarvas jelent meg az út közepén. Walter túl későn vette észre, hirtelen rántotta el a kormányt…Tovább olvasom…
Hát, újra itt vagy… eljöttél, pedig nem is hívtalak. Kint nagy, kövér, sötét dunyhák fedik az eget, mintha az ég is csak szomorúan, belenyugvón figyelné léptedet. Mondd, mit akarsz? Látom, kicicomáztad magad… hogy vigasztalni jöttél? Engemet? Hát nem látod, hogy milyen tökéletesen élem életem? Hogyan? Most meg azt mondod, nézzem a ragyogó, csillogó, villogó fényeket? Hát legyen, de csak mert tudom, addig úgysem mész el… nézem… Valóban, az a kis világító szarvas nagyon kedves a szomszéd udvarban… Most meg hiányolod, hogy én miért nem díszítek? Újra? Újra ez a téma? Hagyd el ezt a smúzolást, mintha nem tudnád… a meghitt idill elérhetetlen fogalma már évek óta, mint egy öreg, rongyos papírgalacsin porosodik a sarokban. Hogy mondod? Seperjem ki? Tegyem ki a szűrét? Van helyette szépen…Tovább olvasom…
Özvegy Száraz Károlynét sokan ismerték a Tárna utca környékén, de csak kevesen szerették. Összesen ketten. A pénzespostás, akit nyugdíjfizetéskor mindig megkínált egy stampedli pálinkával, és Babos Hajnalka. Ő takarított nála munkaidő után, és hálás volt a néhány fillérért, amit kapott. A környékbeliek csodálkoztak, hová fér ennyi harag, irigység, rosszindulat ebbe a pöttöm öregasszonyba. Azt gyanították, hogy jókora, cipzáras posztócsizmájában tartja, amit télen-nyáron viselt. Telt volna szebb csizmára, nyári cipőre, de fukarsága visszatartotta. Egyedül élt második emeleti lakásában, akár egy pók a hálójában. Száraz Károly nem tudta elviselni házsártos felesége folyamatos pörölését, inkább megbetegedett, és kilenc éve megtért őseihez. Fiuk, Jancsi, amint tehette, elmenekült a szülői…Tovább olvasom…
Szenteste volt. A nappaliban halványan pislákolt a fenyőfa fénye, a szaloncukrok aranypapírja tükrözte a gyertyák mozdulatlan ragyogását. Éva egyedül ült az asztalnál, a bögrében kihűlt már a tea. A csend nem volt békés — üres volt és nehéz. A földön, egy kartondobozban ott pihentek a festékei, az ecsetei, a vásznak. Mindent elcsomagolt. Úgy döntött: elég volt az álmokból. Januártól visszamegy egy rendes munkahelyre. Karácsony este legyen az utolsó, amikor még úgy teheti, mintha művész lenne. Ekkor megcsörrent a telefon. A csengés váratlanul éles volt a csöndben. Ismeretlen szám. Éva tétovázott. Aztán felvette. – Halló? Néhány másodperc csend szakadt a levegőbe. Aztán egy mély, nyugodt férfihang szólalt meg: – Ne engedd el… kérlek. Éva megdermedt. – Tessék? Ki…Tovább olvasom…
Bádog-szürke decemberi napon tucatnyi óvodás korú gyerek vonult, hosszú madzagot fogva a Fő tér felé. Apró csizmáik kusza nyomokat hagytak a friss hóban. A zsinegre azért volt szükség, nehogy elvesszen valamelyikük. Szigorú negyvenes nő, Paula néni kísérte őket. Arcára volt írva, legszívesebben elhagyná az egész társaságot. A járókelők megbámulták őket. Ki szánakozva, ki ellenségesen. A sor végén, vékony arcú, aprócska fiú ballagott. Két számmal nagyobb kabátjában, leragasztott lencséjű szemüvegével olyan volt akár egy bagolyfióka. – Sétáltatják a zabigyerekeket! – hallotta a háta mögül. Megkocogtatta az előtte haladó göndör hajú, szeplős kislány hátát. – Panni, mik azok a zabigyerekek? – Még ezt sem tudod? A zabigyerekek azok, akik nemcsak karácsonykor kapnak sütit a vacsorához…Tovább olvasom…
18+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
– Vigyázz magadra! – szólt férje után Nyomdok Pálné. A férfi megölelte két gyermekét, és ahogy minden reggel, hóna alatt a kopott táskával kilépett az ajtón. Kissé előredőlve baktatott, vállait hatvannégy év súlya nyomta. Hatalmas orrát, mint egy jégtörő, fúrta a novemberi ködbe. Úgy tűnt, kiugró ádámcsutkája mindjárt átszúrja bőrét. Negyvenhat éve dolgozott ácsként. Szerette a szakmáját. Jó érzéssel töltötte el, ha elkészült a tető. Arra gondolt, hogy valami hasznosat készített, de már belefáradt. A nehéz munkával töltött évtizedek alatt ízületei teljesen tönkrementek. Az utóbbi időben reggelente már alig tudott kikecmeregni az ágyból. Felesége sokáig masszírozta, kenegette fájó vállait, térdeit. Csak asszonyáért és két kései gyermekéért érzett felelősség hajtotta előre. Egy zuglói…Tovább olvasom…