Ketten sétáltak, a virágba borult külvárosi fasoron. Hajlott hátú öregasszony és egy kilenc év körüli kislány. A szelíd áprilisi nap könnyen áttört a zsenge levelek között, és tetszetős mintákat rajzolt a járdára. A gyerek ugrándozva haladt nagyanyja mellett, mézszínű copfja lengedezett, akár a fiatalság zászlaja. Váratlanul rákiáltott az öregasszonyra, s megragadta a karját. Jól látszott, hogy a bal kezén csak három ujja van. – Nézd, mama! Sündisznó! – Ne ijesztgess, te gyerek! – Nézd, milyen aranyos! Nézd, hogy fut! Mintha kerekeken gurulna! – Látom. Tényleg aranyos, ők így közlekednek. A sün óvatlanul át akart szaladni az úttesten. Ebben a pillanatban egy teherautó fordult ki az egyik keresztutcából. Végigdübörgött a szűk utcán, s a sündisznó mozdulatlanul maradt fekve. A gyermek…Tovább olvasom…
A szoba homályában csak az éjszakai lámpa szűrt fénye világított. Az anya keze reflexszerűen a zsebe felé nyúlt, kereste az ismerős rezgést, a kapcsolódást a „világhoz”. De aztán ránézett a kislányára, aki éppen egy mesekönyvet lapozott, és várta az esti közös utazást. Az anya megállt. Eszébe jutott a Csend Stratégiája: „A dicsőség nem a távolban van, hanem a Jelenlét minőségében.” Elengedte a zsebe szélét, és mélyet lélegzett. A „vérző szív” – az a nyugtalanság, hogy lemarad valamiről a közösségi médiában – hirtelen elpárolgott. – Mesélj, anya! – mondta a kislány. És az anya mesélt. A telefonjáról helyett a szívéből. Abban a fél órában létezett internet, léteztek határidők, csak két lélek, akik egymás fényében melegedtek. Rájött, hogy minden alkalommal, amikor a telefont választja…Tovább olvasom…
18+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
New York-i idő szerint, pontban augusztus tizenkettedikén, szombat reggel kilenc óra hét perckor kezdődött. Előtte huszonnégy órával ugyan figyelmeztettek minket, ámde senki sem vette komolyan őket ott, ahol kellett volna. Egy hat év körüli kislány és családja, egy cukrászda teraszán üldögél. Színes, jéghideg mégis olvadozó fagylaltot kanalaz egy fagyis kehelyből, mikor is a föld gravitációja egyszerűen ki lett kapcsolva. A pincér mintha csak ugrott volna egyet, elemelkedik a földtől. Ugyanúgy, mint ahogyan a kezében lévő tálca, rajta a forró kávéval és hideg üdítőkkel teli poharak is. Az azokban lévő színes lé, egy gömböt formázva tovaszáll. Színes lufikként önnönmagában egész cseppet formázva lebegve a térben, az italok egyszerűen kiemelkedtek a poharakból, mintha ez lenne a világ…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Volt egyszer egy kicsi kislány, történetünk kezdetekor 6 éves lehetett. Nagyon szerette az unokabátyját, sok időt töltöttek el együtt. 10 év volt köztük, mégis jól kijöttek egymással. Sokszor vigyázott rá a fiú, amikor a nagyszüleik kint dolgoztak a kertben, és ő aludt. Egyszer ez a lány felébredt, lement unokatestvéréhez, aki a hintaágyban telefonozott. Odament hozzá, és akart játszani a telefonján. Berci megengedte neki, ezelőtt sosem nyúlhatott a telefonhoz. Egy gördeszkás játék volt, még egy pályát is sikerült megcsinálnia. Ezután nagyon boldog volt a kislány, örült mindennek. Sok közös emléke van, mint például amikor az óvodakertben játszottak. A fiú leverte a kosárpalánkot, a kíváncsi unokahúg nézte, miközben csinálta, de a csavarhúzó megcsúszott, és a lány homlokán landolt. A mai…Tovább olvasom…
Éppen végeztek a szokásos esti mese, jóéjt puszi szertartásán, amikor a pöttöm, gyönyörű kislány mélyen a fejecskéjére húzta a takarót, és halkan, egérhangon kérdést intézett apjához. – Apu? – Tessék Hercegnőm? Mit szeretnél? – Itt maradnál még egy kicsit...? – Csak nincs valami baj édesem?! – rosszra gondolt, hátha beteg a kislánya. – Félek a sötétben... – Itt maradok melletted! Szeretnéd, ha felkapcsolnám a kis lámpát? – Nemcsak te maradj itt... – kérte. A gondoskodó, aggódó apuka a nappaliban lévő kanapé ágyneműtartójából kivett egy viseletes, viharvert kockásmintás takarót; hozott egy kispárnát és igyekezett elhelyezkedni a gyerekszoba padlóján pontosan kislánya ágya mellett. Mikor ez sikerült, kölcsönösen jó éjszakát kívántak egymásnak. Ám a kislány csak nem tudott…Tovább olvasom…
Kint vihar tombol ezen az őszi éjszakán, mennydörgés rázza meg az éjszakát, és kopog hangosan az eső. Tollamat fogva ültem az asztalnál, mellkasom szúrt, és elindult a kezem, leírva, mit soha nem képzeltem. Csodálatos este volt bizony, a kedvencem, alig vártam, hogy essen, dörögjön az ég, és gyertyafény mellett írhassak nyugodtan egyedül, én, és a vihar hangja tökéletes párosítás volt. Nehezen indult el tollam, és nagyon lassan, inkább a vihar hangjaira figyeltem, csodálatos volt. Mit is írjak vajon, most nagyon jó minden. Ez az időjárás ihletet ad valahogyan. De miért várom mindig ezt, miért szeretem, amit más nem szeret? Kérdeztem magamtól, és néztem kifelé az ablakon, ahogyan az esőcseppek folytak lefelé lassan. Mit is írhatnál ilyenkor, semmi ötleted nincsen, csak a vihar…Tovább olvasom…
Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy pici lány, aki minden este mesét akart hallani. – Az én vagyok? Pssszt. A szüleik kifogytak a meséből, és tanácstalanok voltak. Csak néztek egymásra este, mi legyen. A kislány betakarózott, de nem tudott aludni, már minden történetet ismert, elfordult. Ismerem az összes mesét, ma nem is tudok majd elaludni! Szomorú volt nagyon. A fekete felhők lassan takarták el a fényes holdat, és a kislány átfordult a másik oldalára. Kinyílt az ajtó, és a kislány kinyitotta a szemét. – Ismered azt a mesét, hogy volt egyszer, hol nem volt? – kérdezte halkan az anyuka, és mellé ült. – Nem, nem, mi az az egyszer volt, hol nem volt? – Hát az azt jelenti, kislányom, hogy vagy megtörtént, vagy nem. – Ez a mesék világa. – Akkor miért ez a címe a…Tovább olvasom…
Langyos szellő fújt arcomba, miközben egy pad felé tartottam a parkban. Olyan érzés volt, mintha tavasz lenne, holott már október második hetében járt az év. Az indián nyár feldobta az egyszerűen kialakított park hangulatát, a napfény barátságosan cirógatta az embereket, akik talán úgy voltak ezzel az egésszel, hogy minden percét kiélvezik, amíg csak tehetik. Egyszóval szép volt minden, szinte mesébe illő és idillikus. Utam során vidáman néztem egy faágon épp pihenését töltő kis rovar felé. – Szép napot kívánok! – mondtam barátságosan. Közben odaértem a padhoz és helyet foglaltam. Előttem öreg platánfák és egy hinta. Negyven, de lehet, hogy már ötven éve itt van. Hogy ki szerelte fel egykor, fogalmam sincs, de nem is fontos. Az azonban bizonyos, hogy gyerekként sokat ültem benne…Tovább olvasom…