Reggel volt, de a szoba még éjszakát hordott. Az ablak függönye mögül arany fény csorgott, lassan, óvatosan. A lány az ágy szélén ült, fejét tenyerébe temette, mintha ott rejtezne minden válasz. Gondolatai súlyosak voltak, mint a levegő vihar előtt. Emlékek kopogtak benne: kimondatlan mondatok, elhalasztott döntések. A csend nem vigasztalta, csak figyelte. Aztán felállt. A fény megérintette a vállát, és egyetlen lélegzetben megígérte, hogy ma nem marad sötétben. Mert hitt benne, hogy a nap lassan türelmet tanít, sebeket csitít, és új irányt rajzol a félve induló szívnek, amikor végre meri választani önmagát a hallgatás helyett, csendesen remélve holnapra valamivel könnyebb reggelt.Tovább olvasom…
Az életben vannak azok a bizonyos ajtók, amik elől jobb volna Usain Boltot megszégyenítő lendülettel elhúzni a csába. Amik előtt az ember szíve gyorsvonat módjára zakatol, hogy: – More ebbű baj lesz, More ebbű baj lesz! – mégis muszáj rajtuk átlépni. Valami ilyesmi volt 19 évig minden egyes ajtó, ami mögött be kellett diktálnom a nevem. Egyrészt, mert esküszöm az összes létező delikvens amelyik az adminisztráció végett adatot vett fel, olyan szinten süket volt, hogy az valami világfájdalom, másrészt, a Farkas Norbert nem egy bonyolult név, viszont 19 éves koromig engem nem így hívtak. Erre majd később visszatérek. Na most az egyik legkínosabb ilyen ajtón belépős szituáció az 2020 januárjában volt. Miután hétfőn végigültem sajgó fejjel és szaggató torokkal fasziként egy…Tovább olvasom…
Újév reggelén a toll az én kezemben remegett. Néztem a papírt, és éreztem mindazt, amit már megígértem valaha, majd csendben megszegtem. Most mást írtam: idén nem fogadok meg semmit. Furcsa megkönnyebbülés volt. Mintha végre nem magam ellen esküdnék. Közel érzem ezt a mondatot, mert nem követel, csak kísér. Nem tudom, sikerül-e „megtartani” – talán nem is kell. Inkább irányt mutat: lassabban élni, figyelni magamra, engedni a hibákat. A papíron kevés szó van, bennem mégis több igazság, mint bármelyik korábbi fogadalomban. Nem fogadalmakra használom fel szavaimat, hanem a fájdalomból született szépirodalmi tehetségem kamatoztatására. Boldogabb, könnyebb, felszabadultabb évet kívánok magamnak és mindenki másnak is!Tovább olvasom…
Amint azonnal lecsapott az állásajánlatra, úgy érezte magát, mint egy dögkeselyű, akinek csupán rágós, kidobott mócsingos koncok, olcsó húscafatok maradtak, amiken legalább még elrágódhat… Gábornál ez volt a lehető legbiztosabb jele a félszeg önbizalomhiánynak. – Fiam! Állást úgy kell keresni, hogy ebben a világban mindent el kell vállalni! Aztán az már mindegy, hogy szereted is, amit csinálsz! Érted?! – mondogatta neki mindig jószándékú nagymamája. – A munkáltatók érezzék azt, hogy pótolhatatlan lehetőségek szalasztanak el azzal, ha nem vesznek fel! Mégsem ebben a szellemben készülődött az állásinterjúra; szövetnadrág, lehetőleg fekete, hozzá fehér ing, disztingvált nyakkendő, mely a rengeteg mosástól kissé már meg is kopott! Mégis a jólápoltság egyetemes benyomását keltette, ha…Tovább olvasom…
Ragyogó napsütésben sétálunk. Te meg én. Körülöttünk csend, béke, virágok, a kis patak hangja... Nevetve, vidáman léptünk át egy-egy követ, kerültünk ki egy-egy gödröt. Elfáradtam. Megbotlottam, elestem. Lehajoltál, megfogtad a kezem, és magad után húztál. Kértelek, álljunk meg, nézz rám! De te csak mentél, húztál magad mögött, csak a cél érdekelt. Nem törődtél a göröngyök, kövek, tüskék okozta sebeimmel, fájdalmammal. – Megérkeztünk! – mondtad, majd rám néztél. – Ki vagy te? – kérdezted. Nem ismertél rám, hisz még nem láttad a sebeket, amiket okoztál. Elengedted a kezem, otthagytál. Ki vagyok én? – kérdem, mert már magam sem tudom... Vissza szeretnék menni a tisztásra, a virágok közé, ahol elestem, hogy megpihenhessek. Hogy erőt merítsek a fényből, a csendből, a békéből…Tovább olvasom…
Ahogy mondani szokás: az ember harmincas évei elején van a toppon, és a csúcson! Ilyen korában már – elviekben –, megtörténnek az anyagi, és a normális élet megteremtésének konzisztens lehetőségei, és az ember úgy érzi magát, mintha az élet császára lenne. Eszébe se juthat azon gondolkozni, hogy vajon miként alakult volna eddigi élete, ha másként csinálta volna eredeti dolgait, vagy, ha – ne adj ’isten – nem állt volna mögötte egy, vagy két mecénás patronálló, akik bizonyos bizalmas kapcsolataikkal máris jóval több kiváltságos kedvezményeket tudtak számára biztosítani. A meglehetősen extravagáns, és kissé túlzásba vitt stílusos-csinos hölgy – aki lelkes állatvédőként valósággal rajongott az állatokért, és a természet minden apró, cseprő teremtményéért – Lillának hívták, és bár nagyon…Tovább olvasom…
A párna sarka kissé megsárgult már az időtől, de a fehér anyagon pirosló apró hímzések még mindig ugyanolyan dacosan tartották magukat, mint azon a délutánon, amikor nagymama az utolsó öltést is elhelyezte rajtuk. „Ebbe belevarrtam a türelmet” – mondta akkor, és én gyerekként nem értettem, hogyan férhet el egy erény a cérnaszálak között. Most, harminc évvel később, a homlokomat a hűvös vászonnak döntve végre értem. Ez a párna nemcsak tollal van tele; benne van az összes el nem sírt könnyem, az összes tizenéves kori világfájdalmam és a felnőttkorom csendes magánya. Amikor ezen a párnán alszom, mindig ugyanazzal az emberrel találkozom: önmagammal, aki még hitt a tündérmesékben. Akihez ezen a párnán keresztül vezet az út, az nem egy szerelmes vagy egy barát, hanem a múltam tisztasága. Az…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Mik azok a dolgok az ember életében, amelyek sötét, hatalmas hullámokká tudnak tornyosulni? Minden ember életében más-más: rossz házasság, munkahely, reménytelenség, céltalanság, vagy talán a magány. Az utóbbi miatt negyvenen túl már kezdhetünk aggódni. Keressük az okokat, először másokban, majd önmagunkban. Elveszítjük a kontrollt, és döntünk. Nincs miért tovább élni. Éva is így döntött. Évát még gyerekkoromból ismerem. Tehetős családban nőtt fel, orvos apuka, jogtanácsos anyuka, egy szem gyermekeként. Természetesen a neveltetése is különleges volt, nem olyan, mint egy átlag munkásgyereké, pedig igyekezett átlagos maradni, de nem hagyták! Csakis az orvosi- vagy a jogi pálya jöhetett szóba. Éva vágya mindig az volt, hogy légi utaskísérő legyen, álom is maradt mindörökre, csak nekem mondta…Tovább olvasom…