Mindannyiunk sétája

Ragyogó napsütésben sétálunk. Te meg én. Körülöttünk csend, béke, virágok, a kis patak hangja... Nevetve, vidáman léptünk át egy-egy követ, kerültünk ki egy-egy gödröt.
Elfáradtam. Megbotlottam, elestem.
Lehajoltál, megfogtad a kezem, és magad után húztál.
Kértelek, álljunk meg, nézz rám! De te csak mentél, húztál magad mögött, csak a cél érdekelt. Nem törődtél a göröngyök, kövek, tüskék okozta sebeimmel, fájdalmammal.

– Megérkeztünk! – mondtad, majd rám néztél.
– Ki vagy te? – kérdezted.

Nem ismertél rám, hisz még nem láttad a sebeket, amiket okoztál.
Elengedted a kezem, otthagytál. Ki vagyok én? – kérdem, mert már magam sem tudom...

Vissza szeretnék menni a tisztásra, a virágok közé, ahol elestem, hogy megpihenhessek. Hogy erőt merítsek a fényből, a csendből, a békéből. Majd felálljak, és elinduljak az úton.

Melletted? Veled? Nélküled?

Bárhogy, csak ezek a csúnya hegek ne legyenek a lelkemben.