„szeretet” – novellák címszó szerint

Írta: Gyurkó Mónika 📅 2025. 11. 16. 15:40 Érzelmes ❤️ 3 👁️ 42

A kerítésünk, melynek téglákból kirakott aljzatára léptem, nem volt magas, így könnyedén átleshettem felette. Szerencsére a szandálom is épp elfért a tégla és rozsdaette, öntöttvas rácsok között, így tökéletes hely volt arra, hogy komfortosan lógjak, és kukucskáljak.
Persze, nem céltalanul lógtam a házunkat körülölelő kerítésünk tetején, épp Szabó nénit lestem, hogy mikor jön ki a kertbe egy kis délutáni sziesztára, de akármilyen erősen is hunyorogtam a szembetűnő napfénytől alig láttam valamit. 
Anyáékkal nemrég költöztünk ide ebbe a szép kertes házba, és néhány nappal a beköltözésünk után a szomszéd néni átnyújtott egy könyvet, épp itt, a kerítésen át a két orgonabokor között.
− De csak kölcsönbe − súgta oda nekem, mikor átadta és megcsapta az orrom enyhe édeskés illata, ami a…

Írta: Márkus Katalin/Kata/ 📅 2025. 11. 12. 17:42 Érzelmes ❤️ 1 👁️ 41

Az asszony hálásan nézett férjére, aki a hintaszékben kényelmesen elhelyezte, majd úgy fordította a széket, hogy a kétszárnyú erkélyajtó üvegén keresztül a kertet láthassa. Kellemes késő őszi délután volt, az égen tündöklő Nap szikrázóan küldte sugarait a földre. A férfi súgott valamit az asszony fülébe, mire az elmosolyodott, és megsimogatta párja kezét. Ő válaszul csókot lehelt a homlokára, és halk léptekkel kiment a nappaliból, hogy a ház körüli teendőit folytassa.
Az asszony egy ideig a kertet figyelte, most nem bosszankodott, hogy a feketerigók jóízűen lakmározzák az amúgy is kevés almatermést. Éhesek szegénykék, nekik is kell a táplálék – gondolta magában. Már rég le kellett volna szedni, de ez a váratlan betegség teljesen felborította az elmúlt napokat…
A napsugarak mintha csak…

Írta: Kurucz Árpád 📅 2026. 04. 06. 18:24 Élet ❤️ 4 👁️ 39

Reggel van. A nagy sárga tányér már felgurult az égre. Éhes vagyok, a Gazda még alszik. A Gazda! A világ leggyönyörűbb teremtménye. El sem tudok képzelni szebbet kopasz fejénél, dülledt szeménél, krumpliorránál, sárgán ragyogó fogánál, jókora pocakjánál. Még egy hatalmas húsos csont se veheti fel vele a versenyt. Fel kell kelteni. Azt morogja, „miért kell nekem minden reggel erre ébrednem?” Az emberek furcsák. Így jelzi, mennyire örül, hogy bökdösöm az orrommal, nyalogatom a képét és ugrálok kicsit a hasán. Pedig már nehezen mászom fel az ágyra, fájnak a csontjaim. De a gazda öröme a legfontosabb.
Végre nyílik a hűtőszekrény, megtelik a tányérom. Most már elkezdődhet a nap. A Gazda kimegy a kertbe, természetesen vele tartok. Segítek neki, szép gödröket kaparok és belehempergek.
A Gazda…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 01. 05. 03:04 Önismereti ❤️ 6 👁️ 37

Aurora kényelmesen ült a zöld fotelben. A szobában csend volt. Este volt, a lámpa tompa fénye éppen csak annyit világított, amennyi a gondolatoknak elég. Nem várt senkit, mégis furcsa vibrálás volt a levegőben, tudta, valaki érkezik hozzá.
A fény egyszer csak megváltozott.
A szoba közepén halvány derengés jelent meg, majd abból lassan kirajzolódott egy alak.
A huszonéves énje állt ott. Ugyanaz az arc, csak fiatalabban, nyitottabban, kissé rémülten. Körbenézett, majd ránézett.
– Szia… – mondta bizonytalanul. – Ugye most álmodom? Mert ez túl valóságos.
Aurora felállt, lassan odalépett hozzá, és átölelte.
– Igen, álmodsz – mondta nyugodtan. – És azért jöttél, mert meg kell tudnod valamit. Erre emlékezni fogsz.
A fiatalabb felsóhajtott, mintha eddig visszatartotta volna a levegőt.
–…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 11. 03. 01:51 Érzelmes ❤️ 2 👁️ 31

Hangtalanul - Aurora Amelia Joplin
A madár a földön feküdt, mozdulatlanul.
Nem volt se nagy, se különleges, csak egy apró test, aki még nem adta fel.
A nő lehajolt, tenyerébe vette, és megérezte: él.
A szíve dobbanása olyan gyenge volt, hogy minden pillanat ajándéknak tűnt.
Nem gondolkodott. Csak ült vele a csendben, mintha tudná: nincs mit tenni, csak maradni.
A levegő lassan megtelt bizalommal.
A madárka szeme kinyílt, és egy ideig nézték egymást — két élőlény, akik hirtelen megértették, hogy a félelem és a szeretet ugyanonnan indul.
Amikor a madár megmozdult, a nő ujjai ösztönösen engedtek.
Nem tartotta vissza.
Csak nézte, ahogy elrepül, mintha magával vitte volna mindazt, amit ő sem tudott kimondani.
Utána még sokáig ült ott, üres kézzel, de valahogy könnyebben.
Nem…

Írta: Kurucz Árpád 📅 2026. 02. 13. 13:43 Élet ❤️ 1 👁️ 31

Tíz év körüli, szelíd arcú fiú ballagott le a domboldalon. A gyalogút mellett virágzó fák álltak sorfalat, távolról nézve fehér és rózsaszín vattacukroknak látszottak.
A gyerek beért a házak közé, s megállt a használt-cikk üzlet kirakatánál. Orrát nekinyomta az üvegnek, vágyakozva nézte a kiállított kerékpárt. A vázról sok helyen lepattogzott a halványkék festék, küllői, lánca rozsdásak voltak. De a krómozott kormányon, csengőn, táncot járt az áprilisi napsugár. Tavaly ősszel tették a kirakatba, s ahogy a fiú meglátta, szerelem volt az első pillantásra. Egész télen kuporgatta fillérjeit, üvegeket váltott vissza, ám alig került közelebb a szépséges biciklihez. Most megcsillant a remény. A városi kertészetben dolgozhatott a tavaszi szünetben. Úgy számolta, a szünet végéig meglesz a pénz…

Írta: Magdus Melinda 📅 2026. 01. 31. 16:40 Élet ❤️ 2 👁️ 27

– Jé! Ilyent még nem láttam hosszú életem során – így morfondírozott magában Szili bácsi.

A kert végében magasló szilvafa szomszédos ágain két veréb ült. Az egyik láthatólag gyengébb volt, talán sérült is. Látszott rajta, hogy a bal szárnya eltörhetett, mert csak lógott a törzse mellett. A másik veréb a szájából próbálta etetni a sérült madarat, hiszen az nem tudott repülni, hogy élelmet szerezzen magának. Szili bácsi elmélázott ezen. Eddig azt hitte, hogy ilyent csak az emberek tesznek egymással. És lám, nyolcvanéves korára kellett rácsodálkoznia erre a tényre. Fiatalabb korában nem érdekelte a madarak élete és a természet szépsége sem, de mióta tolókocsiba kényszerült, szívesen figyelte az ég madarait és a kert növényeit a körtefa árnyékából. Naphosszat gondolkodott a semmibe…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 11. 22. 01:15 Misztikus ❤️ 3 👁️ 26

A hold ragyogó fénye bevilágította a várost. A tető peremén két angyal ült: az egyik fehér szárnyakkal, a másik feketével.

A fehér szárnyú angyal gyönyörű volt. Ő volt Anase. Ruhája lágyan omlott végig a köveken, hajának aranyló színe finoman keretezte az arcát.

Mellette a fekete szárnyú angyal némán figyelte a mélységet. A fájdalom túl régóta volt a társa. Őt Eszminek hívták, de ezt a nevet kevesen merték kimondani.

– Eszmi… – törte meg a csendet Anase. – Még mindig figyeled és hallgatod a világot odalent.

– Hallgatom – válaszolta Eszmi halkan. – Bárhová fordulok, mindenkihez tartozom… és sehová sem.

Anase oldalra fordult, és óvatosan a vállához ért.
– Nem erre születtél. Nem ez vagy te. Eltévedtél.

Eszmi félrenézett.
– Dehogynem. A menny már nem az otthonom. A pokol…