Újra ott áll a színpadon. Lába alatt ismerős deszkák, amelyek ismerik minden lépését, minden súlyát és könnyedségét. A fények lassan felélednek, mintha maguk is várnák őt, mint egy régóta hiányzó barátot. A színpad nem csupán egy hely, hanem valami több: egy élő tér, amely minden egyes előadáskor megszületik, majd újra eltűnik csak hogy újra és újra megidézze azt a varázst, amit csak a színész és a pillanat közösen teremthet meg. Minden rezdülés, minden halk sóhaj a levegőben őt idézi, és ő visszaidézi a szerepet, mely nem csupán egy karakter, hanem egy másik én, amelyet csak itt, ebben a szent pillanatban engedhet szabadon. A színpad és ő között nem csupán munka vagy kötelesség van, hanem barátság, egy mély, szavak nélküli összhang. Egy belső szövetség, amelyben a fények a bizalmat…Tovább olvasom…
Édesapám egy igen mozgalmas életet élt, s minden érdekelte. Az hagyján, sok mindenhez értett is. :-)))) Ezek miatt igen sok embert ismert és megismert. Azt tudom, hogy nagyon szerették, segítőkész volt mindenki felé, aki hozzá ment segítségért. Az ismeretségi köre akkora volt, hogy hihetetlen. Nagyon sok ismert emberrel laktunk együtt, és ő is szerzett barátnak nagyon-nagyon sokat. Én pedig, a kisgyerek, természetesen viselkedtem a sok érdekes ember között. Nem zavart, nem féltem tőlük, de leginkább nem voltam félénk, sőt, felszabadult és boldog gyerek voltam. A felnőtt csapat pedig igen kedvelt és elfogadott. Apu jó nagy baráti köréhez tartozott Bessenyei Ferenc színművész is. Ez a számomra hatalmas ember nem riasztott, sőt. Csodálatos orgánuma, stílusa, az életre való öröme, hatalmas…Tovább olvasom…
A Karinthy-színház előtti díszburkolatú betonplacc egyszerre irritálja, és megrémiszti az embert. Meglehet csupán csak azért, mert szemközt van egy már amúgy is jócskán a szocializmusból visszamaradt lakótelep, ahol bűnözőnek látszó emberkék ordítoznak, kiabálnak kedvükre, és látszólag minden kedvtelésük, vagy mulatságuk abban merül ki, hogy ráhozzák a járókelőkre a frászt, persze különös tekintettel a színházat látogató emberekre. Az ember könnyedén leszáll a tizenkilences villamosról, már csak az lenne a dolga, hogy miként, és hogyan foglalja el magát az előadás megkezdéséig, ami – már ha az ember bőséges egy órával előbb érkezett – meglehetősen kiábrándító, és kacifántos feladatnak ígérkezik. A jó harmincas kinézetű férfi nem volt se nyúlánk, se kövér. Inkább mackós…Tovább olvasom…
A színház öltözőjében egyszerre három, foglalkoztatott, népszerű művésznő is öltözködött. Nem zavarták egymás személyes terét. Úgy tűnhetett, hogy aprócska, mikró életükbe egyes-egyedül csupán csak nekik van joguk a beleszólásra. A laikus, vagy avatatlan szemek valószínűleg nem is foglalkoztak azzal, vajon mi történhet, mi lappanghat a tulajdonképpeni felszín alatt, egyszerűen csak egy darabocskát szerettek volna egy-egy előadás alkalmával az adott színésznőkből magukkal jelképes keretek közt hazavinni. A meghívót egy csinos, filigrán, harmincas hölgy adta át, amikor a három színésznő éppen azon csacsogott, hogy a soron következő darab karaktereit miként és hogyan kellene a színpadon megvalósítani, ugyanis kezdődtek a nyíltszíni próbák, amikor egyébként is valóságos bolondokháza kezd…Tovább olvasom…
A nő színész volt. Kezdő színészeket általában kivétel nélkül mindig lepaterolták a vidéki színházakba. Annyira kislányos arcú volt és elégedetlen, mert kivétel nélkül szinte mindig, hiszen kislányos alkata korántsem volt szerencsés egy-egy nagyobb volumenű tragikus karakter megjelenítésére. Teljesen kizárt dolognak számított, hogy az évad elején ő fogja játszani mondjuk Heda Gablert, vagy Anna Kareninát. Ezt borzasztóan nehezére esett elfogadni, hiszen húsz-harminc évvel még bármelyik gyermekarcú színész lehetett a színpadon, vagy a filmen is bármi, amivel az adott rendezővel megegyeztek. Most viszont kivétel nélkül vagy dögös, szexis naivákat játszott, vagy egy-egy játékfilmben ő volt az a gyönyörű szépség, aki az egyszerű földi halandók számára egyaránt elérhetetlen és…Tovább olvasom…
Aznap kicsit talán meg is fázott, mert tegnap elkapta a váratlanul feltámadt, jócskán változékony és meglehetősen szeszélyes áprilisi időjárás. Mindig filigrán és csinos barátnője még igyekezett figyelmeztetni is: – Drágám! Te csak egészen nyugodtan maradj itthon! Egyébként sem szabadna most jönnöd, mert hőemelkedésed van, és attól félek, a végén még megárthat neked. – óvatosan megsimogatta jócskán verejtékben úszó, elcsigázott arcát, majd még utoljára megigazította tetszetős és egzotikusra sikeredett sminkjét az előszobában álló egész alakos tükör előtt. Valahogy az utóbbi pár évben valósággal meggyűlölte a felszínes, szinte átlátszó összejöveteleket. Legyen az egy esemény vagy puccos díszvacsora valamelyik kicsit borsos, vagy épp méregdrága étteremben, vagy egy olyan semmitmondó…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
A férfi fehér alapozófestéket kent fel pufók arcára, majd azt a jellegzetesen cseresznyepiros színt, mellyel olyan jellegzetes vigyor-mosolyt sikerült minden esetben varázsolnia magára. Aztán jöhetett a csiricsáré, tarka ruha, később pedig a legalább három számmal nagyobb, csónakjellegű cipő, melynek a vége kunkori farokformájú volt. A legtöbb ember – bár nyíltan, és egyértelműen nem mondta ki –, de valósággal rettegett a bohócoktól. Volt bennük valami különös, különleges, maguktól értetődő szomorúság, melyre a legtöbb ember roppant érzékenyen reagált, bármennyire is igyekezett azt minden személyi tulajdonságával leplezni. A legelső találkozása a befutott, és sikeres, fiatal színésznővel valóságos katasztrófának számított. Úgy viselkedett, akár egy komplett hülye-gyerek, akinek nincs ki…Tovább olvasom…
– Ügyes vagy! Csak így tovább, és holnap elmegyek veled a meccsre – mondta olyan hangsúllyal, mintha jutalomfalatot adna a kutyának. – Nem szükséges. Színházba megyünk. A lány ragyogó mosolya kissé megfakult. Ekkor érkezett Klára. Félénken biccentett, de nem jött közelebb. Délután, szokás szerint egyedül ült a menzán, a lúzerasztalnál a szemetes mellett. Legnagyobb megdöbbenésére Dani telepedett mellé. – Azt hittem a suliban para, ha szóba állsz a Madárijesztővel. A fiú csak legyintett. – Klára – ízlelgette a szót. – Nagymamanév. Lejárt a szavatossága. – Kösz. Te aztán tudod, hogyan kell bókolni egy lánynak. Amúgy tényleg az. Anyám, a példaképe, Tolnay Klári után adta. – Örülj, hogy nem Gobbi Hilda a példaképe – vigyorgott Dani. – A Klára is gáz, de a Hilda lenne a vég. Az…Tovább olvasom…