Madárijesztő 2.

– Ügyes vagy! Csak így tovább, és holnap elmegyek veled a meccsre – mondta olyan hangsúllyal, mintha jutalomfalatot adna a kutyának.
– Nem szükséges. Színházba megyünk.
A lány ragyogó mosolya kissé megfakult. Ekkor érkezett Klára. Félénken biccentett, de nem jött közelebb.
Délután, szokás szerint egyedül ült a menzán, a lúzerasztalnál a szemetes mellett. Legnagyobb megdöbbenésére Dani telepedett mellé.
– Azt hittem a suliban para, ha szóba állsz a Madárijesztővel.
A fiú csak legyintett.
– Klára – ízlelgette a szót. – Nagymamanév. Lejárt a szavatossága.
– Kösz. Te aztán tudod, hogyan kell bókolni egy lánynak. Amúgy tényleg az. Anyám, a példaképe, Tolnay Klári után adta.
– Örülj, hogy nem Gobbi Hilda a példaképe – vigyorgott Dani.
– A Klára is gáz, de a Hilda lenne a vég.
Az éjszakai eső már elállt. Szűk, kanyargós macskaköves utcán, alacsony, színes házak között ballagtak. A lány kezdett kibújni a sündisznóállásból, Dani feszengve hallgatott.
– Valamit szeretnék elmondani – kezdte zavartan. – Szemétkedni akarnak veled.
– Sejtettem. Barbi és hordája?
– Igen. Rávettek engem is.
– Miért mondtad el?
– Mert én nem akarom.
Csendben lépkedtek. Valahol nyikorogva záródott egy ablak.
– Akkor most lepattintasz? – kérdezte nagyon halkan a fiú, és mintha összement volna egy kicsit.
– Most, hogy elmondtad, nincs bajom veled. Azt, hogy te mit akarsz, tudni fogom abból, hogy holnap ott leszel-e a Kossuth-szobornál.
Dani másnap egész délelőtt nagy izgalommal járkált. Húgára, Évire átragadt az izgalma, visítozva fel-alá szaladgált a lakásban. Anyjának már elfogyott a pénze, így józan volt. Kivasalta az ingét, előkészítette az öltönyét, közben folyton kérdezett.
– Csinos a kislány? Tényleg színésznő az anyja?
– Jaajj, már anya!
Mikor a fiú elindult, az ajtóig kísérte, s leszedegette ruhájáról az apró pihéket.
Kinőtt öltönyében öles léptekkel ment a vizes járdán, közben azon szorongott, eljön-e a lány. Sokáig toporgott a szobor mellett, percenként megnézte az óráját. Már azt gondolta, hazamegy, mikor a sarok mögül kilépett a Madárijesztő és ránevetett.
– Milyen szép a mosolya! – döbbent meg Dani.
A színházban mindenki ismerősként üdvözölte a lányt, s beültették őket a rendezői páholyba. A fiú kikerekedett szemmel nézte az előadást, mint egy kisgyerek, aki valami csodát lát. Még pislogni is elfelejtett.
Hétfőn, Barbi és barátnői vihorászva faggatták.
– Milyen volt színház?
– Puhul már a kicsike?
– Hagyjátok békén! Ha jobban megismernétek, látnátok, milyen jó arc.
Csend lett, csak a gyerekek távoli zsibongása hallatszott. Barbi arcáról eltűnt a mosoly.
– Mi van, beleestél a Madárijesztőbe?! – kérdezte élesen.
– Hülye vagy! Én kiszálltam ebből!
– Csak rajta! Már úgyis meguntalak!
A fiú megrántotta a vállát és otthagyta őket. Barbi meglepetten nézett utána, azt remélte, könyörögni fog a fiú, ahogy máskor. Arcán látszott, közel áll a pityergéshez. A következő szünetre összeszedte magát.
– Változik a terv. Nem várunk a születésnapomig – fordult a szeplős Beához. – Ott áll a Madárijesztő az ablakmélyedésben. Odamész és elmondod, hogy Dani az én pasim, és őt csak a kedvemért hülyíti. Mi meg innen figyelünk.
– Tényleg muszáj ezt? És miért nem te mész oda?
– Persze, hogy muszáj! Na menj már!
Bea kénytelen-kelletlen odacsoszogott. Klára ránézett, figyelmesen hallgatta és bólintott.
– Na?
– Azt mondta, köszöni, tudja.
Barbi leforrázva pislogott barátnőire.
– Most jut eszembe – hebegte Hajni. – Nem tudok elmenni a szülinapi bulidra, mert rokonokhoz megyünk.
– Én se. Aznap jön hozzánk a nagyim – motyogta Bea.
A két lány csendben elsomfordált.
Iskola után a menzán, ketten ültek egymással szemben, a lúzerasztalnál, a szemetes mellett. Dani és a Madárijesztő. Időnként papírgalacsinok találták el őket, észre sem vették, elmerültek egymás szemében...