18+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Az adott futárszolgálat kicsit a postai kézbesítésre hasonlított. Már, ha az embernek egyáltalán van hozzá kedve, hogy kikeljen puha ágyából, és hajnalok hajnalán máris jelentkezzen a csomagküldő pontokon, ahonnét későbbi munkaideje beindult. Alpár eredetileg postai alkalmazott volt, aki takaros, közepes méretű kerekes kocsival szállította ki a megrendelt leveleket vagy online termékeket az embereknek, és kisebb, megbecsült hálát érzett, amikor egyszer-egyszer nagy ritkaságszámba menően előfordult, hogy a nyugdíjaskorú emberek valósággal összevissza csókolgatták, amikor meghallották, hogy aprócska aranycsengőjével rendszerint hármat csönget. – Alpárkám! Hát megjött végre! – borult valósággal nagymamai aggódással az egyik idős asszony a felnőtt, kissé megszeppent férfi nyakába, és…Tovább olvasom…
Reggel a buszmegálló üres padja még hideg volt az éjszakától. A levegőben friss kenyér illata keveredett a lassan ébredő város zajával. Az utca csendje nem volt teljes, inkább csak türelmes. Az idő lassabban haladt, mint máskor. A percek nem siettek, mintha tudnák, hogy van még hely a napban. Egy szélmozdulat végigsöpört a járdán, papírdarabot sodorva arrébb. A távolból egy motor zaja közeledett, majd elhalkult. A csend visszaült a megálló fölé, mintha soha nem is mozdult volna. A várakozás nem tűnt üresnek. Inkább olyan volt, mint egy rövid szünet egy hosszú mondatban. Amikor végül megérkezett a busz, a reggel már egészen felébredt. A nap pedig folytatta azt, amit minden nap: lassan megtöltötte történetekkel a várost.Tovább olvasom…
A reggel lassan kúszott be a házak közé. A fény megtorpant a tetők peremén, majd továbbcsúszott az üres utcákon. A járda még hűvös volt, de a levegőben már érezni lehetett a nap lassú közeledését. Az utcai lámpák halványan pislákoltak, mintha még nem akarták átengedni a teret a nappalnak. A csend nem volt üres: benne volt a levelek zizegése, a távoli csengő hangja és a szellő halk simogatása. Délutánra a város megtelt zajokkal, de a csend nem tűnt el teljesen. Megmaradt az árnyékos padokon, a sikátorok mélyén, a lassan mozgó felhők alatt. Este, amikor a fény visszahúzódott, az utcák újra elcsendesedtek. Nem történt semmi különös, mégis minden megtörtént. Csak az a halk tudás maradt, hogy a nap eltelt, és ez elég volt.Tovább olvasom…
A megszokott szürke téglafalak között a város szíve ritmusra lüktetett. A régi, ódon téglafal az utcai lámpa fényében fürdött. Miklós, az utcán játszó fiatal hegedűs, észrevette, hogy a megviselt téglafal valami visszhangot ad. Egy ütemes, lágy dallam, mintha apró rezgésekkel szőtte volna át a levegőt. Miklós elővette hangszerét, első hangot megadta. S a tégla rezgett, egy ismeretlen, de megnyugtató melódiát teremtve. Képes volt belső szomorúságát visszatükrözni. Miklós tétovázott, a szél játszik képzeletével, vagy a szürke tégla valóban neki alkot dallamot. Szeme előtt kirajzolódott a szeretett nő alakja. De a dallam elhallgatott, és álmából felébredve ott ült egymaga a téglafal tövében.Tovább olvasom…
A reggel nem ébresztett fel hirtelen. Inkább lassan emelt ki az álomból, mint egy víz, amely nem sodor, csak tart. A fény megállt a függöny szélén, majd bejött, mintha már ismerné az utat. Az utcán a nap szétterült a járdán. A házak árnyékai csendben húzódtak vissza. Egy kapu nyikordult valahol, aztán megint csend lett. A város nem beszélt sokat, de amit mondott, az elég volt. Délután a pillanatok egymás mellé ültek. Nem siettek tovább. A levegő melegebb lett, a gondolatok lassabbak. Nem kellett elérni semmit. Este a fény lassan eltűnt. Az ablakok mögött meleg világosság gyulladt, az utcák pedig megpihentek. Nem maradt kérdés. Csak az a csendes bizonyosság, hogy ma is itt voltunk. És ez elég.Tovább olvasom…