Elég nagyot tud ütni, ha az ember törött szívvel próbál tovább élni. De ugye minden csak elhatározás kérdése?! Vannak nehezebb napjaim, olyankor úgy érzem, megőrülök, hogy már nem vagy része az életemnek, és semmit nem tudok rólad – de vannak fantasztikus napok, mikor azt érzem, erős vagyok, túl leszek rajtad, még ha addig élek is. Hisz ezt akartad: hogy tépjelek ki a szívemből, és ne szeresselek. Hogy is fogalmaztál? – Na igen: „Lili, túl ragaszkodó vagy, nem hagysz levegőhöz jutni. Kell a tér, hiába kértem tőled időt, amit be is tartottál, és nem kerestél hetekig, amit köszönök, de nem bírok melletted lélegezni. Úgy érzem, megfojt az életem, az életünk… Tudom, hogy szeretsz, hidd el, én is szeretlek, és nem akarom darabokra törni a szíved, de fújjuk le az esküvőt, a közös életünket…Tovább olvasom…
Az életem egy káosz mióta szakítottunk Danival. Öt évet vett el az életemből, és öt évet én is az övéből. Nem is értem, hogy bírtuk egymás mellett, hisz ha belegondolok, többet vitatkoztunk, mint amennyit jóban voltunk. Az első néhány hónap csodás volt; még lappangott a levegőben a rózsaszín köd. Aztán eltűnt. Jöttek a problémák. Eleinte magamnak sem mertem beismerni, de talán legbelül éreztem, hogy mikor beléptél az életembe, valami megváltozott. Hirtelen mintha földrengés lett volna a szívemben, és a gyomrom összerándult. Eleinte csak munkatársak voltunk, aztán szoros barátság alakult ki köztünk. Te voltál a támaszom, a menedékem. Mindig neked sírtam ki magam Dani miatt, és te adtál tanácsot. Danit abszolút nem zavarta, hogy mi ennyire jóban vagyunk, néha még át is hívtunk…Tovább olvasom…
Régen a könyv ajtó volt. Kinyitottam, és beléptem mások életébe: hősök bátorságába, távoli tájak csendjébe, kitalált sorsok biztonságába. Amíg olvastam, nem kellett válaszolnom a világ kérdéseire. Elég volt követni a sorokat, hagyni, hogy vigyenek. Aztán lett idő, amikor a csend túl hangos volt. Amikor a veszteség súlya ráült a napokra, és a szavak hiányoztak. Akkor a könyv nem menekülés lett, hanem kapaszkodó. Mások történetei segítettek túlélni a hiányt, megnevezni azt, amit kimondani nem tudtam. Ma a könyv már nem ajtó, hanem ház. Nem belépek, hanem megérkezem. Az üres lapok nem kérdeznek, nem siettetnek. Várnak rám. A toll alatt születő szavak lassan rendet tesznek bennem, darabokra bontják a fájdalmat, hogy elbírható legyen. Régen elbújtam a történetekben. Ma magamat írom…Tovább olvasom…
„Vannak dolgok, amelyeket nem mondhatunk ki – nem azért, mert nem tudnánk, hanem azért, mert sok élet törne össze vele.” Régen biztos voltam minden egyes lépésemben. Minden döntésemet alaposan fontolóra vettem, mielőtt továbbléptem volna. Egy biztos kapcsolat, egy biztos munka, egy nyugodt családi háttér. Mi másra is vágyhatna az ember? Mindenem megvolt egy boldog élethez. Voltak vitáink Ákossal, különösen az anyagiak miatt. A szüleim tehetős, gazdag emberek, de mióta külön lakásba költöztem, minden kiadásomat magam fedezem. Soha nem engedtem, hogy anyagilag támogassanak. Önálló életet éltem. Jó munkahelyem volt, így nem volt szükségem arra, hogy a családomra támaszkodjak. Ákos kevesebbet keresett, mint én. Ez engem soha nem zavart, de gyakran megkaptam tőle, hogy „bezzeg engem…Tovább olvasom…
Róza életében voltak olyan hetek, hónapok, amikor nem tudott túllépni az őt ért fájdalmas veszteségeken. Míg jó idő volt, naphosszat sétált a városban, mert úgy érezte, mindenhol jobb, mint az emlékek közt otthon lenni. Sétái alkalmával végiglátogatta a templomokat, rövid imákat mormolt, majd újra az utcán találta magát. Céltalanul bolyongott a piaci forgatagban, meg sem hallva a kofák invitálását, hogy nézze meg portékájukat. Egy alkalommal, talán nem véletlen, a városi könyvtár előtt találta magát. Sokszor elment már mellette, de valahogy nem érezte, hogy be kellene mennie. Most figyelmetlensége miatt majdnem orra bukott a könyvtár névadójának márványszobra előtt. Kezeivel biztos pontot keresett a kapaszkodásra, és amikor megtalálta, megkönnyebbülten felegyenesedett. Meglepődve…Tovább olvasom…
Az erdőben vígan trilláztak a kis madárfiókák, várták haza anyjukat, hogy éhes begyüket megtöltse ennivalóval. Sürgetően csiripeltek, régen megemésztették már tegnapi vacsorájukat. Az öreg vadász is ebédjéhez készülődött. Tüzet rakott a kunyhója mellett és felkockázta az otthonról hozott szalonnáját, a hozzá való vöröshagyma ott lapult szütyője mélyében. Mostanában egyedül szokta elkölteni az ebédjét. Régen volt már mikor kis családjával együtt ültek az asztalhoz. Évek óta magányosan járta az erdőt. Ismert minden fát, bokrot, rókaodút. Tavasszal szerette legjobban az erdőt, amikor éledni kezdett a természet téli álmából. Először leolvadt és felszívódott a megfáradt hó a gallyakról és az aljnövényzetről. Aztán kidugta orrát a legelső kis fűszálacska az avar alól és sorra követte őt a…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Ömlött az eső. Harry Wright egymás után szedte lépteit. Igyekezett minél előbb odaérni a Hairwood Street 25-be. Nem igazán azért, hogy minél kevésbé ázzon el, hanem inkább amiatt, hogy a munkáját elvégezhesse. Szerette, amit csinált, és elmondhatta magáról, hogy ő volt Banbury egyetlen fotósa. Mai szemmel nézve furcsán hangozhat mindez, de 1912-ben még nem volt olyan mértékben elterjedve a fotográfia, mint manapság. Lassan odaért a korábban megadott címre. Belépett a kapun, mely nem volt bezárva, majd bekopogott az ajtón. Rövidesen ajtót nyitottak. A ház ura, William Keynes, kezet nyújtott. – Üdvözlöm, Mr. Wright! Kerüljön beljebb! A fotós belépett, levette kalapját, a házigazda készségesen folytatta: – Helyezze kabátját és kalapját a fogasra! A fotómasináját és minden egyéb…Tovább olvasom…
Amikor Arnold először belépett a régi villába, különös érzés futott végig rajta, mintha valaki figyelné a félhomályból. A levegőben por kavargott és valami nehéz, ódon illat terjengett. A házat egy távoli rokonától örökölte, akit igazából alig ismert. Szüleit korán elveszítette, árvaházban nőtt fel és csak halványan emlékezett arra a nagybácsira, aki néha meglátogatta, de mindig csak rövid időre maradt. Mindig hozott egy kis csomagot, átadta, megkérdezte, hogy van, aztán már ment is. A csomagban mindig egy könyv és egy szelet sütemény lapult. Aztán egyszer csak elmaradtak a látogatások, és mostanáig semmit sem hallott róla. A nappaliban sorra húzogatta le a poros takarókat a régi bútorokról, és szemügyre vette őket. Utolsónak a szoba távolabbi sarkában álló valami maradt. A terítő alatt…Tovább olvasom…