A szörnyen szeleburdi Szélkisasszonynak nagyon bizsergett a teste. Számtalan alkalma akadt, hogy az emberek tevékenységét irigyelje. Mikor mérge nőtt, bő ruháját magára kapta, szállt a föld felett ide-oda. Csapkodott csúnyán, a kéz is remegett tőle. – Milyen szél jár manapság erre? – kérdezgették a gyerekek már-már könnyezve. – Nagyon hideg van, reszketek a viharban! Mit tegyek, hogy fel ne kapjon a légbe? Ekkor érezte csak igazán, milyen gonosz tud lenni egy ilyen unatkozó hullám. Megesett a szíve a fázó csöppségen. Levetette loboncos ruháját, egy zugban hosszan meghúzta magát. Csak akkor merészkedett elő, ha a mennybéli apja szólította, de mindenkor vigyázott az apró csemetékre.Tovább olvasom…
Fiatal hölgy áll a Régiségbolt pultjánál. Határozottan magyarázza a felvásárlónak, hogy a csipkéinek értéke milyen magas. Régi, kézi készítésű, halasi. – Igen, tudom – szólal meg a vevő, megszakítva az extázist –, világhírű hungarikum. Szeretném kicsit körültekintőbben megnézni. – Nem válnék meg tőle, ha nem lenne nagy szükségem a pénzre. Édesanyám öröksége, őrá is a nagymamájáról szállt. Most viszont az én mamikám van bajban. Megrongálódott viharban a csatornája, a fal nagy része ázik. Ha nem csináltatom meg, tovább omlik. Nekem sajnos nincs még megtakarításom, az övé pedig elfogyott. Muszáj tennem valamit. Ennyi az összes vagyonom. A kereskedő nem totojázott tovább, megvette a kincseket.Tovább olvasom…
Esőcseppektől duzzadó, sötétkék felhők lepték el az eget. A szél egyre erősebbé vált, érezhető volt, hogy hamarosan támadni fog mindent, ami az útjába kerül. A nyári puszta eddigi meleg, száraz látképét egyik pillanatról a másikra eltüntette a közeledő vihar. Ahogy az első villámok végigszántották az égboltot, a kis fa riadtan kérdezte a nagyot: – Most mi fog történni? Soha nem látott még vihart. – Mindjárt esik majd az eső az ég felől, és oldalról tombol a szél. Évente néhányszor kell átvészelnünk ilyet, aztán minden úgy lesz, mint azelőtt – válaszolt a nagy fa. – Fájni fog? – riadt meg a kis fa. – Ezt egy fa sem tudhatja előre – felelte komoran a nagy. Ketten álltak a pusztában. A nagy fa terebélyes lombjával, vastag, kérges törzsével, kemény ágaival és sziklaszilárd gyökerével…Tovább olvasom…
A három fiatal még mindig egymással viccelődött, amikor odakintről egy erőteljes, nyugtalanító mennydörgés harsant fel. Jack azonnal kikapcsolta a kutatóintézetet mutató eszközt, Bart ijedtében majdnem leesett a székéről, Kelly pedig idegesen kibiztosította sugárpisztolyát. – Nyugi, biztosan csak egy vihar! – jegyezte meg Jack. – Látom, hidegen hagy, nem futottál még bele villámlidércbe? – kérdezte Kelly. – Az meg mi a... – kezdte Jack. Ekkor egy újabb dörgés tompa hangja hasított bele a kabin légterébe. Bart és Jack szinte egyszerre ugrottak fel, Kelly ijedtében majdnem elsütötte fegyverét. Jack feltépte a kabin ajtaját, és mindhárman kirohantak. Az eső vadul szakadt, a szürke eget kéken fénylő villámok tarkították. Hirtelen egy groteszk pózban görnyedő lényt pillantottak meg a…Tovább olvasom…
Az ösvény, amin elindultak, félóra gyaloglás után visszavitte őket a Várhoz. Mire Noki rájött, melyik út vezet a buszvégállomáshoz, a Nap már a dombok tetején gurult. Az alkonyattal újra összegyűltek a felhők, a szél is feltámadt. Ördögszekeret kergetett, dühödten rázta a fákat. Távolról mintha kiáltást hallottak volna, de azt gondolták, csak a vihar. Az eső óvatosan kezdte, aztán mindjobban felbátorodott. Az út patakmederré változott. Térdig érő vízben gázoltak, folyásiránnyal szemben. Egymásba kapaszkodva csúszkáltak az agyagos földön. Villámok sisteregtek a sötét égbolton, a villanásokat tüstént hatalmas dörrenések követték. Az erdő nyöszörögve panaszkodott. Egy meredekebb emelkedőn Annamária elesett, visszacsúszott s fekve maradt. Nem volt ereje felállni. Noki a kezénél fogva húzta…Tovább olvasom…
A város szélén élt egy öreg zongorakészítő. A műhelyében ugyanaz a kavics feküdt a zongorán. Egy fiú megkérdezte: – Miért van ez a kavics mindig a zongorádon? Az öreg felvette, forgatta az ujjai közt. – Mert ez volt az utolsó hang. A fiú meglepetten nézett rá. – Egy kavics hang? -Elmesélem- mondta az öreg – Aznap este vihar volt. Ő játszott, én az ajtóban álltam. Azt mondta, várjam meg a darab végét. Aztán villám csapott be, az ablak kitört, ez a kavics berepült, és ráesett a billentyűkre. – És? Az öreg lenézett. – Az volt az utolsó hang, amit hallottam tőle. Mire odaértem hozzá, halott volt.Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Csatt! Ismét új áldozat szaladt az egyik csapdába. Az öreg Marv elégedetten pillantott hátra a foglyul ejtett, sivalkodó patkányra, miközben cigarettát sodort. Hiányos, sárga fogsorát a kétségbeesett állatra villantotta. – Egész termetes példány vagy – vigyorgott a szabadulni próbáló rágcsálóra. Menekülésre azonban esélye sem volt. A rácsos vasketrec nem ismert kegyelmet. A jószágra, amint a benne lévő csalihoz ért, rácsapódott az ajtó, és már csak álom lehetett számára a szabad élet. Fontos volt azonban, hogy a patkány épségben maradjon a fogdában. Az öreg célja ugyanis az volt, hogy átadja a Gazdagnak. A Gazdag ugyanis egy patkányért egy üveg sört adott, így állapodtak meg még rég. A Gazdag egy viszonylag fiatal, tehetős vadász ember hírében állt. Annak idején persze bemutatkozott…Tovább olvasom…
Kint vihar tombol ezen az őszi éjszakán, mennydörgés rázza meg az éjszakát, és kopog hangosan az eső. Tollamat fogva ültem az asztalnál, mellkasom szúrt, és elindult a kezem, leírva, mit soha nem képzeltem. Csodálatos este volt bizony, a kedvencem, alig vártam, hogy essen, dörögjön az ég, és gyertyafény mellett írhassak nyugodtan egyedül, én, és a vihar hangja tökéletes párosítás volt. Nehezen indult el tollam, és nagyon lassan, inkább a vihar hangjaira figyeltem, csodálatos volt. Mit is írjak vajon, most nagyon jó minden. Ez az időjárás ihletet ad valahogyan. De miért várom mindig ezt, miért szeretem, amit más nem szeret? Kérdeztem magamtól, és néztem kifelé az ablakon, ahogyan az esőcseppek folytak lefelé lassan. Mit is írhatnál ilyenkor, semmi ötleted nincsen, csak a vihar…Tovább olvasom…