„visszatérés” – novellák címszó szerint

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 04. 18. 17:49 Egyéb ❤️ 2 👁️ 13

A szoba mindig ugyanott volt a lakás végében.
Nem volt bezárva, mégis ritkán nyílt ki.
Az ember néha elhaladt előtte.
Reggel sietett, este fáradt volt.
A kilincs hidegen maradt.
Nem volt benne semmi különös.
Egy szék, egy kis asztal, egy ablak, ami egy belső udvarra nézett.
Mégis volt benne valami, amit nem lehetett pontosan megnevezni.
Egy nap az ember megállt az ajtó előtt.
Nem történt semmi rendkívüli.
Csak elfogyott benne a továbbmenés.
Lassan lenyomta a kilincset.
A szoba csendes volt.
Nem várta, nem hívta.
Mégis úgy tűnt, mintha mindig is tudta volna, hogy egyszer belép.
Az ember leült a székre.
Nem vette elő a telefonját, nem nézett körül sokáig.
Csak ott volt.
Az ablakon beszűrődött egy halvány fény.
Nem volt erős, nem világított meg mindent.
De elég volt…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 02. 04. 19:54 Rejtély ❤️ 4 👁️ 36

Júlia minden évben visszament ugyanazon a napon. A városban ilyenkor már halvány volt a fény, az erdőben viszont mindig ugyanaz fogadta: a nedves avar szaga, a fák között megbúvó hideg, és az a pontos hely, ahol tizenkét éve a fia eltűnt.
Akkor, eső után, gőzölgött a talaj. A fiú – Bence – nevetve futott előre, mintha versenyezne valakivel.
– Bence, várj! – kiáltotta Júlia, és utána eredt.
A fiú még egyszer visszanézett, aztán eltűnt a fák között. Júlia pár lépés múlva már csak a saját lihegését hallotta.
– Bence! – ordította. – Bence, felelj!
Válasz helyett csend jött. A keresés napokig tartott: emberek, kutyák, lámpák, szalagok. Júlia később egyedül is visszatért, és a mellkasa körül mindig megszorult valami, egy hirtelen belégzés, amit soha nem tudott végigvenni. Évről évre…

Írta: Alexander Corvinus 💠 📅 2025. 12. 03. 17:00 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 11

Gyere hát, fájdalom, már nem félek tőled!
Ha látsz, nézz csak a szemembe, lásd a tekintetemet.
– Végignéztelek, követtelek, itt vagyok melletted.

Ismerlek, fájdalom. Követsz, arcod nem változik sosem.
Követsz mindig, sokszor láttalak, tönkreteszed az álmomat.
Sétálj hát tovább, ne nézz hátra, a fájdalom elmúlik, a szív megnyugszik.

Egyedül sétálva a szívemben valami megint fájdalmas,
valami szorítja az erdőben. Érzem a fájdalmam,
lehet, nem fogom legyőzni sohasem.

Te, fájdalom, ki követsz engem – miért szakítod szét a szívem?
Erdőben bolyongva egyedül járok, s mindig egyvalamire gondolok.
Vizes falevelek, magány, szerelem… miért hagytál el vajon engem?

– Én vagyok az, a fájdalom. Mögötted állok, arcodra vágyok.

Ramóna mosolyogva, sírva fordult hátra, úgy nézte…

Írta: Gáll Zoltán 📅 2025. 11. 16. 10:37 Lírikus ❤️ 0 👁️ 53

Újra ott áll a színpadon. Lába alatt ismerős deszkák, amelyek ismerik minden lépését, minden súlyát és könnyedségét. A fények lassan felélednek, mintha maguk is várnák őt, mint egy régóta hiányzó barátot. A színpad nem csupán egy hely, hanem valami több: egy élő tér, amely minden egyes előadáskor megszületik, majd újra eltűnik csak hogy újra és újra megidézze azt a varázst, amit csak a színész és a pillanat közösen teremthet meg. Minden rezdülés, minden halk sóhaj a levegőben őt idézi, és ő visszaidézi a szerepet, mely nem csupán egy karakter, hanem egy másik én, amelyet csak itt, ebben a szent pillanatban engedhet szabadon. A színpad és ő között nem csupán munka vagy kötelesség van, hanem barátság, egy mély, szavak nélküli összhang. Egy belső szövetség, amelyben a fények a bizalmat…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 11. 14. 00:33 Dráma ❤️ 1 👁️ 30

Mara órák óta gyalogolt felfelé a hegyi ösvényen. A kövek alatt tompán reccsentek a fenyőtűk, a levegőben nyári meleg és érett föld illata ült. A nap már lement, de az ég még tartotta a kék fényét. A szakadékhoz vezető út régen is ilyen volt: keskeny, meredek, néhol veszélyesen csúszós. Mara gyerekként sosem jöhetett ide egyedül. Most viszont egyedül jött — sőt, évek óta először mert idejönni.

A szemén ott volt a régi kendő.
A család ragaszkodott hozzá, hogy viselje, valahányszor a sziklák felé közeledett.
Azt mondták neki:

Nem kell látnod ezt a helyet. Jobb, ha megkímélünk.

Ő pedig hitt nekik.
Gyerekként még nem értette, mit nem kell látnia, csak azt, hogy az anyukája nagyon hiányzik.
Azt mondták: lezuhant. Meghalt.
Egy viharos napon elragadta a szél.
Nem maradt utána…