Mellém ült

Vasasné Koszla Beáta

Forrás: Internet

Mellém ül, itt pihen,
rám sem néz,
némán csendben tűri a magányt,
benne él, nem kér, nem remél.

Kezei remegnek,
bús szemei elmélyednek,
apró piciny teste,
benne lelke is megpihenne.

Ki volt, mi volt egykor régen?
Amikor még fény volt a szemében,
mikor még erős volt és bátor,
amikor még tettre készen élte,
védte és hitte, hogy milyen szép a világ.

Legnagyobb kincse ő maga tán,
kérdőn nézem hová tűnt,
ráncai mögött meggyötört,
akkor régen amikor még ő is tévedt,
volt neki háza, családja,
gyermekeinek őre, védelmezője.

Szerette ő is hogy hívják,
egykor őt is haza várták,
ölelő karja felemelte,
a fellegekig repítette.
Ma már fáradt, görnyedt,
nincs ki várja,
csak a csend öleli karjába.

Neki elég, nem kér semmit,
szeretne egy kicsit még boldog lenni.
S tudja, hogy fentről lassan hívják,
az útja végére ér már.

Akkor még a padba belemarkol,
elbúcsúzik ő a naptól.
Holnap már a csillagok között utazol,
de bennem egy apró pillanatot hagyol,
Legyél boldog ettől a pillanattól!