"Tavaszi menyasszony"

Kinézek az ablakon s elönt e békés nyugalom,
a terebélyes cseresznye fa ága hullajtja szirmait az utcára.
Nézem a szemben lévő házat,
kertjében a szomszéd néni metszi az orgona ágat.
A nyitott ablakunkon beúszva,
érzem bódítón illatos virágát.
Rád gondolok szerelmem, éppen reád kinek
méhemben hordom kisfiát.
Milyen csodálatos is ez, ez a szépséges jelmez,
amit a természet minden tavasszal felvesz.
Nézem a távolban nyúló hegyeket,
a fehér Petőfi hidat mely Budára átvezet.
S én oly hálás vagyok, hogy ide születtem,
s gyermekem majd büszke s hűséges magyarként nevelem.
A Kisalföldtől a Tiszáig vele majd mindent bejárok,
megmutatom neki e szépséges Magyarországot.
Te meg majd arról mesélsz neki,
mikor egy napon, kirobbant a forradalom,
s többezer magyar állt talpra, a máig ismert nemzeti dalra.
Elmeséled neki, hogy milyen egy igazi hazafi,
ki védi, óvja országunkat, mely békét ad családunknak.
Megismeri majd a Budapesti elszenvedett vereséget,
s hogy hullottak a Dunába, a szépséges híd pillérek.
Megérteted vele mi az a hazaszeretet,
mely kardot, fegyvert ránt, hogy védje a hegytetőket s
a hosszan elterülő Alföldet,
a százszorszépen virágzó fákat, s a vércseppekkel borított fűszálat.
Kinézek az ablakon, s megrémít e múltba nyúló gondolatom,
míg a cseresznye fa ága, hullajtja szirmait a világra.
Nézek ki az utcára,
feltűnik szikár alakod a rongyos katonaruhába.
Felnézel az ablakunkra, tekinted fáradt, s büszke,
s én Rád mosolygok kedvesem,
Reád, aki védi a magyar nemzetet, engemet,
s leendő gyermeked.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.