Gyermeki öröm

Gyermeki öröm
avagy
Hogy nem tanultam meg síelni

Valamikor gyermekkorom idején,
város szélén, domb alján laktam én.
Télen hullott akkor és ott hó bőven,
mentünk is szánkózni dombtetőre.

Mivelhogy már nagyobbacska lévén,
felmerült meg kéne tanulni sízni,
édesapám bakancsára csatolható lécén,
gyapjú zoknival lábam nem is esik ki.

Mutatja is mit, és hogy csináljak,
próbálom a siklást s meg ne álljak,
hogy kell - "Chrisztian"-t nem feledni,
kanyarodni s lécet nem összeakasztani!

Haladok is lefelé szépen, ahogy kell hóekében,
de közel az alj, hogy fordulok meg majd?
Jó az Isten, jót ád, oda küld egy hóbuckát,
el is dűlök rajta, - Megvan a nap első lesiklása!

Felbátorodék ezen, gyorsan fel is megyek,
nem egy nagy hegy, csak apró dombocska,
erdő alá a „pálya” tetejére fel is érek hamar,
lebeszélni, semmiért sem hagynám magam.

Próbálok helyezkedni, tömeget kikerülni,
lesiklásra megfelelő sávot keresni,
de domb alján ott bizony egy juhkarám,
és még szögesdróttal is be van tekerve ám.
 
Azt ki kéne kerülni, előbb sikerült megtenni,
de most jobbról-balról ott tolong apraja-nagyja.
Ó jaj! Ennyire nem megy sílécek szlalomozása!
Nini csak! Mit látok, alsó szál fel van hajtva!

Meg vagyok mentve, már csak le kell guggolni,
drót alá bebújni, s mint egy kapun lazán átjutni,
szögében meg nem akadok, aztán jön a vég a másik,
de ott nem lehet kibújni, megint hóbuckába kell kihullni…

Ezt szépen megúsztam, de kedvem már lohasztva,
tanuljon síelni ki akar, engem e vágy többé nem zavar!
Christian vagy Kristian, csak tudnám ki az?
„AI”-ban ma hiába is keresem, csak fehér folt marad.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.