A Sebek Fényéből Nő a Lélek

Tordai Mihályné

Van úgy, hogy az élet nem simít lágyan,
hanem éles köveket szór elénk,
s a lélek jár, némán, fáradtan,
mint aki régóta keresi már a fényt.

Éltünk már veszteséget, csalódást,
hittünk szívvel ott, ahol nem kellett,
és volt, hogy elindultunk valaki felé,
de ő mégis messzire lépett.

Néha úgy tűnik, a sors nem tudja,
mennyit bír az emberi szív,
mégis minden nap új reggelt küld,
mintha azt mondaná: „próbáld megint.”

Mert a seb nem mindig átok,
olyankor is tanít, mikor fáj,
s ahol a könny végigcsordul,
ott tisztább lesz a lélek táj.

Aki már vesztett, annak a szeme,
mélyebbre lát az éjszakán,
s aki felállt a saját porából,
az már tudja: nem marad mellette árny.

Mindannyian hordozunk történeteket,
melyeknél néha nehéz a szó,
de a szív, amely túlélte mindet,
valójában gyönyörűbb, mint bármi más,
és megtanul hinni újra – óvatosan, de valahogy mégis jó.

Így hát ember, ki ezt most olvasod,
ne félj a holnaptól, bármi jön,
mert benned lakik az a csendes erő,
mely hegyet mozdít, ha eljön az idő.

A sebek nem maradnak örökké,
egyszer a fájdalomból fény fakad,
és rájössz majd: amit átéltél,
nem gyengített –
csak mélyebbé, igazabbá tette a szívedet.