Álarc és Nő

Függöny fel!

Zsibbadt Arcú, a jövevény közeledik, s szaval.

Álarcot tartok fájdalmam elé,
hogy a Nő, kit szeretek,
ő mit sem sejtsen,
gyűjtött könnyeim nevelgetem,
szép sorban, szelíden.

Bámulok szépségére,
s az Istentől kapott erények
kesze-kusza halmazára,
miközben rám borulva nevet,
építgeti fel gyötrődő lelkemet.

Teremtés omló bája, csodája,
puha párna, el nem fáradó,
testem ringató ágya,
míg hervadó vágyam,
el-elguruló málna játéka,
végzetes, szájban olvadó.

Hirtelen változó
évszakok, képek, tájak, színek,
vajon a maszk minek?
Úgyis kél a nap, zsong újra,
az erdő is szuszog magától,
szívek is ölelkeznek bújva.

Patakba mártott kézzel,
integetve kuncog felém,
ne jajongjak mártírdalt,
kaparva falat én, a hős.
Asszonyom tudja, csalhatatlan,
csupán fogászaton voltam,
nem oly nagy a tragédia!

Nőm előtt az eldobott álarc,
szánkázó porceláncserép,
melyért hajol, míg perzselődik szívem egy feltűrt ujjú ingben,
a vasalódeszkán.
Ragasztja szerelmünk Isteni pecsét!

Függöny le!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.